Megálltam a légzéssel. A kamra. Az a hely, ahová soha nem engedte be sem Davidet, sem engem, azzal az ürüggyel, hogy ott tartja a régi holmijait és a kötőanyagait.
David hirtelen felállt a konyhaszigettől. Az arca kemény volt, a szorítása a pulton kifehéredett.
– Elég volt a rejtegetésből – mondta fojtott, de hajthatatlan hangon. – Megnézzük, mi van abban a szobában. Most.
3. Fejezet: A kulcs a fiók alján
A folyosó sötét volt, csak a telefonunk képernyőjének halvány fénye világította meg az utunkat. A szívünk a torkunkban dobogott. Minden egyes lépésnél attól féltem, hogy anya felébred a szobájában, és ránk nyit.
Odaértünk a lenti kamra ajtajához. A kilincsre tettem a kezem, de amint lenyomtam, megmoccant, de nem nyílt ki. Zárva volt.
– Kulcs kell hozzá – suttogta David, körülnézve a folyosón. – Hol szokta tartani?
Emlékezetembe idéztem az elmúlt hónapok apró részleteit. A konyhát, a nappalit, az anya által használt fiókokat.
– A hálószobájában… az éjjeliszekrény legalsó fiókjában. Van ott egy kis doboz, amibe soha senkit nem engedett belebámulni.
David óvatosan visszalépett anya hálószobájának ajtajához. A résnyire nyitott ajtón át hallatszott az öregasszony egyenletes, de gyenge horkolása. Bent aludt. Mélyen. A fájdalom és a hányinger teljesen kimerítette.
Lábujjhegyen onnan surrantunk be. A padló egyetlen helyen sem recsegett – valószínűleg mert mindketten a levegőt is alig mertük venni. David lassan kihúzta az éjjeliszekrény fiókját. A fa megcsikordult, mire mindketten megfagytunk egy pillanatra. De anya nem mozdult.
David belenyúlt a sötétbe, és kitapogatta a kis fém dobozt. Kihozta a folyosóra, ahol a telefonfénynél kinyitotta.
Benne volt. Egyetlen, kicsi, ezüstszínű kulcs.
Visszarohantunk a kamra ajtajához. David belecsúsztatta a kulcsot a zárba. Egy halk, de a csendben hangosnak tűnő kattanás hallatszott, ahogy a zárnyelv elfordult.
A kilincs lenyílt. Az ajtó lassan, nyikorogva kitárult előttünk.
