David és én némán, lélegzet-visszafojtva figyeltük. A gombok egyenként adták meg magukat, amíg a hálóing szét nem nyílt a mellkasán.
Ami alóla előtűnt, az egyszerre volt megdöbbentő, bizarr és szívettépően tragikus.
Nem volt ott semmiféle terhesség. Nem volt ott semmilyen belső daganat vagy iszonyatos betegség.
Anya hasára egy vastag, párnázott, testszínű textilöv volt szorosan rögzítve, amit több rétegben tekert körbe puha takarókkal és párnákkal, hogy tökéletesen leutánozza egy kilenc hónapos terhes nő méreteit és formáját. Alatta a bőre vörös volt a folyamatos fűzéstől és a nyomástól.
– Anya… – suttogtam, és a harag, ami eddig bennem feszült, egy szempillantás alatt elolvadt, átadva a helyét a teljes zűrzavarnak. – Mi… mi a fenéért csináltad ezt? Miért tettél rá egy hamis terhescsapot? És… és ki ez a gyerek a kiságyban?
Anya lerogyott a szoba ajtajába, a fejét a térdei közé hajtva, és hangosan, szívszaggatóan zokogni kezdett. A vékony válla rázkódott a sírástól.
– Mert… mert máskülönben nem jöttem volna ide… – nyögte ki a szavakat a zokogás közepette.
David és én összenéztünk, a döbbenettől szinte szótlanul.
– Hogyhogy nem jöttél volna ide, anya? – kérdeztem, és letérdeltem mellé a földre, a kezét a saját kezem közé véve. – Miért kellett volna ehhez terhesnek lenned? Miért hazudtál nekünk?
Anya lassan felemelte a fejét. A szemei vörösek voltak, az arca ráncos és kimerült.
– Amikor felhívtál Phoenixből, Laura… amikor azt mondtad, hogy szükséged van rám, hogy segísek a kis Mayával, mert a karriered… mert a munkád a legfontosabb… – elakadt a hangja, és keserű mosoly húzódott a szájára. – Örültem. Azt hittem, végre szükség van rám. Azt hittem, az anyád leszek, aki segít neked az unokád felnevelésében.
– De hát itt vagy! Segítesz! – mondtam, miközben nem értettem semmit.
