– Nézd ezt… – suttogta David, a száját a telefon képernyőjéhez közelítve. – Úgy jár, mint egy kilenc hónapos terhes nő a szülőség küszöbén.
De nem az volt a legmegdöbbentőbb, hogyan járt. Hanem az, hogy hová ment, és mit csinált.
Anya megállt a nappali közepén. Körülnézett a sötétben, mintha meg akarna győződni arról, hogy mindenki alszik-e. Aztán lassan leereszkedett a térdeire a puha szőnyegre. A mozdulatai lassúak voltak, fájdalmasak.
A képernyőn láttam, hogy a kezei remegnek. De nem a gyengeségtől.
A kezével óvatosan, szinte imádattal simogatni kezdte a saját, hatalmasra nőtt hasát. És ekkor – a kamera mikrofonja által felerősítve – egy olyan hang hallatszott át a felvételen, amitől a vérem megfagyott az ereimben.
Nem egy felnőtt ember nyögése volt az.
Egy halk, tompa, buborék-szerű hang volt. Egy csecsemő apró, elfojtott hangocskája, mintha valami mélyről, egy rejtett burokból szólna.
Anya pedig beszélni kezdett hozzá. A hangja suttogó volt, de tisztán kivehető a felvételen:
– Csiiii… mindjárt vége, kicsim… Anya itt van. Még egy kicsit bírnod kell. Csak ne sírj… mindjárt otthon leszel…
A telefon csaknem kicsúszott a kezemből. A gyomrom egyetlen hatalmas, forró görcsbe rándult.
– Mit… mit mondott? – dadogta David, és a szemei kétségbeesetten tapadtak a képernyőre. – Laura… ez egy csecsemő hangja volt? De… de hogy a fenébe? Anya negyvenöt éves! Az lehetetlen! Orvosilag kizárt, hogy…
– Nem, nem a biológiai gyereke! – szakítottam félbe, és a hangom hisztérikus sikolyba ment át. – David, nem érted?! Nézd meg a hasát! Ha nem ő hordja ki, akkor… akkor mi a fene történik itt?! Kit rejteget?! Ki van a házunkban?!
A felvételen tovább ment az idő. Anya a szőnyegen térdelve, halkan zokogva hajolt előre, a homlokát a padlóhoz támasztotta, miközben a hasa furcsa, lüktető mozgást végzett. Aztán lassan feltápászkodott, és elindult a lenti vendégszoba – vagyis inkább a raktárként használt hátsó kamra – felé, amit kulcsra szokott zárni.
