A műtéti lámpa hideg, fehéren izzó fénye alatt a műtőben megállt a levegő. A monitorok monoton, ritmikus csipogása – pitty, pitty, pitty – az egyetlen hang volt, ami összekötötte a jelen pillanatot a valósággal. Clara keze egyetlen másodpercre megremekelt, amikor a szikét a kezébe vette, de a tizenöt évnyi sebészi fegyelem gyorsabban vette át az irányítást a teste felett, mint ahogy a szívét elöntő mérgező hullám elboríthatta volna az elméjét.
Inés Ferrer ott állt az asztal túloldalán. Az arca a maszk mögött rejtőzött, de a szemeiben ott bujkált a megszokott, gátlástalan ambíció és az a hamis alázat, amelyet Clara eddig szakmai elhivatottságnak hitt. „Szerencsére maga van itt, Doktornő, maga a legjobb” – suttogta Inés, miközben átadta az első csipeszt.
Clara nem válaszolt. Nem nézett a rezidens szemébe. Helyette a kiterített, steril kendők között feltáruló sebészi mezőre koncentrált. De az agya hátsó zugában, mint egy megállíthatatlan lavina, söpört végig a felfedezés súlya.
A szekrényben talált levél. Marcos kézírása. Az a dőlt, precíz, kissé lekerekített szögletes betűvezetés, amellyel tizenöt éven át írta a legédesebb üzeneteket a hűtőre tapasztott mementókra: „Szeretlek, estére jövök”, „Ne felejtsd el bevenni a vitamint”, „Büszke vagyok rád”. És most: „Elegem van abból, hogy otthon vagyok. Amint befejezem a válást, abbahagyhatjuk a menekülést. Marcos.”
És az asztalon fekvő férfi. Gabriel Campos.
Tizenhat év. Tizenhat hosszú év telt el azóta, hogy Gabriel szó nélkül eltűnt az életéből, csak egy szikár, szívtelen soros levelet hagyva maga után Madridban. És most itt feküdt kiterítve, feltárt koponyával, a halál szélén. Egy sötét terepjáró szorította le az útról. „Lehetséges ütközés” – állt a vészhelyzeti jelentés szélén. Marcos egy fekete Porsche Cayenne-nel járt. Egy sötét terepjáróval.
Clara vágott. A csontfűrész éles, visító hangja betöltötte a műtőt. A vér szaga összekeveredett a megégett csont szagával.
– Szívót, Inés. Most – mondta Clara hangja sziklaszilárdan, szinte gépiesen.
