Clara lassú, kimért léptekkel közeledett hozzá. A szemei hidegek voltak, mint a jég.
– Inés – kezdte Clara halk, de pusztító hangon. – Tizenöt éve vagyok férjnél. Ismerem ezt a kézírást. Tudom, mikor hogyan kerekíti a ‘M’ betűt. Tudom, hogyan nyomja rá a tollat a papírra, amikor türelmetlen.
Inés hátralépett egy lépést, a háta a falnak ütközött. Nem tagadott. Nem volt értelme.
– Clara… Én… én nem akartam, hogy így tudd meg – suttogta a rezidens, hirtelen elhagyva a hivatalos megszólítást. – Szeretjük egymást. Már egy éve. Marcos boldogtalan volt veled. Azt mondta, a karriered az egyetlen dolog, ami számít neked. Hogy egy hideg szobor vagy.
– Azt mondta? – Clara száján keserű nevetés futott át. – Azt mondta, hogy hideg szobor vagyok, miközben három sikertelen lombikprogramon mentem keresztül? Miközben minden egyes negatív teszt után ő megsimogatta a kezem, és azt mondta: „Nem baj, drágám, nekünk nincs szükségünk gyerekre, nekem te elég vagy”? Ugyanekkor neked csokoládét hozott, engem meg ölelgettek a veszteségeim miatt?
Inés lehajtotta a fejét, de a bűntudat mögött valami más is bujkált. Félelem. De nem Clara dühétől félt.
– Mi történt ma reggel az autópályán, Inés? – tette fel a kérdést Clara, lépve még egyet előre. – Ki az a férfi az asztalon?
Inés szemei tágra nyíltak.
– Én… én nem tudom! Egy balesetes volt!
– Ne hazudj! – csattant fel Clara, és a hangja végre megtört a benne feszülő indulattól. – Egy fekete terepjáró lökte le az útról Gabriel Campost. Marcos terepjárója! Mi köze Marcosnak Gabrielhez? És mi köze van ehhez az egészhez neked?
Inés reszketve eltakarta az arcát.
– Nem én voltam… Esküszöm, nem én voltam! Marcos intézte. Azt mondta, megszabadul a problémától!
– Milyen problémától?! – kiáltotta Clara, megragadva Inés vállát.
