– Menj ki innen, Inés – mondta halk, visszavonhatatlan hangon. – És ha még egyszer a betegem közelébe mész, saját kezűleg gondoskodom róla, hogy soha többé ne léphess műtőbe.
Az intenzív osztály csendjében csak a lélegeztetőgép ritmikus sziszegése hallatszott. Clara Gabriel ágya mellett ült. A férfi feje be volt kötve, az arca sápadt volt, de a légzése egyenletes.
Clara megfogta a férfi hideg kezét. Ugyanaz a kéz, amely tizenhat évvel ezelőtt rajzolta a vázlatokat a madridi parkokban.
– Miért nem mondtad el akkor? – suttogta Clara a csöndbe. – Miért hagytad, hogy azt higgyem, nem szeretsz?
A férfi ujjai megrebbentek a kezében. Clara felkapta a fejét. Gabriel lassan, nehézkesen kinyitotta a szemét. A tekintete zavaros volt a gyógyszerektől, de ahogy meglátta Clarát, a pupillája kitágult.
– Clara… – szorította ki a szót a száraz torkán keresztül.
– Ne beszélj, Gabriel. Túl vagy a műtéten. Biztonságban vagy – mondta a nő, de a könnyei végre utat törtek maguknak, és végiggördültek az arcán.
– A… a pendrive… – lihegte Gabriel, megpróbálva felemelni a fejét. – A kabátomból… elvették?
– Milyen pendrive? – kérdezte Clara.
– A dokumentumok… Marcos… nemcsak pénzt mos – suttogta a férfi, miközben a szívritmus-monitor gyorsabb csipogásba kezdett. – Ő… ő mérgezi a klinika kutatási alapját… a lombikbébi-klinikát is… Hamis gyógyszereket használtak… hogy a költségeket csökkentsék… Clara… a te kezeléseid… ő intézte…
Clara teste teljesen megdermedt. A szoba mintha forogni kezdett volna vele.
A lombikbébi-klinika.
Marcos nemcsak hazudott neki. Nemcsak megcsalta. Marcos szándékosan szabotálta a terhességeit. Ő maga gondoskodott róla, hogy Clara soha ne szülhessen gyermeket, mert egy gyermek megváltoztatta volna a vagyoni viszonyokat, és túlságosan lekötötte volna a nő figyelmét, aki így nem láthatott bele a cég ügyeibe.
A felismerés nem fájdalomként hatott, hanem mint egy villámcsapás, amely elégetett benne minden emberi irgalmat.
