Három hónappal később.
A madridi bíróság épülete előtt újságírók serege várakozott. A „Vidal-ügy” néven elhíresült skandalum megrázta az egész országot: az ingatlanmágnes, aki elszívta a klinika pénzeit, kísérleti gyógyszerekkel mérgezte a feleségét, és gyilkossági kísérletet követett el egy volt üzletfele ellen.
Inés Ferrer elveszítette az orvosi engedélyét bűnrészesség miatt, és a tárgyalásra várva elhagyta a várost.
Clara kilépett a bíróság hatalmas oszlopcsarnokából. A téli napfény élesen világította meg az arcát, de a tekintete végre nyugodt volt. A saját neve tisztázódott, a cég illegális ügyeiből teljesen felmentették, és a klinika igazgatótanácsa egyhangúlag őt választotta meg az új főigazgatónak.
A lépcső alján egy férfi várt rá. Gabriel.
Már nem viselt kötést, bár a bal szemöldöke melletti heg még mindig halványan látszott – a heg, ami most már nem a múlt fájdalmára, hanem a túlélésre emlékeztette őket.
Clara odalépett hozzá. Nem szoltak semmit. Gabriel kinyújtotta a kezét, és Clara beléfonta az ujjait.
– Hová megyünk? – kérdezte Gabriel halkan.
Clara ránézett a férfira, akit tizenhat éve elveszített, de akit a sors a legsötétebb órában visszahozott hozzá.
– Először… elmegyünk a kórházba. Műtenem kell – mondta Clara, és egy halvány, igazi mosoly jelent meg a száján. – Aztán pedig megmutatom neked, milyen az, amikor végre nem kell menekülnünk semmi elől.
A szél elhordta a lábaik alól a száraz leveleket. Clara nem nézett vissza. A hűtőre írt levelek, a hamis ölelések és a steril szobák fájdalma mögöttük maradt. Először életében szabad volt.
