– A subdurális hematóma kiterjedt, Doktornő. A nyomás óriási – jegyezte meg Inés, keze ügyesen mozgott. Olyan elszántan dolgozott Gabriel megmentésén, mint aki pontosan tudja, ki fekszik az asztalon. Vagy pont ellenkezőleg: mint aki semmit sem tud?
Clara elméje lázasan pörgött, miközben ujjai vakon végezték el a milliméteres pontosságú mozdulatokat a lágy agyszövet közelében. Miért éppen most? Miért éppen Gabriel? Mi a kapcsolat Marcos, Inés és a tizenhat éve eltűnt első szerelem között?
Az operáció három órán át tartott. Egy örökkévalóság volt, amely alatt Clara nemcsak Gabriel életéért küzdött, hanem a saját józan eszéért is. Valahányszor a vérzést igyekezett elállítani, a bal szemöldök melletti apró heget látta – a heget, amit Gabriel akkor szerzett, amikor húszévesen megpróbált átmászni a kollégium kerítésén, csak hogy virágot hozzon neki.
– A nyomás csökken. A vitalitási paraméterek stabilizálódnak – jelentette az altatóorvos.
Clara visszalépett a műtőasztaltól. A kesztyűje csupa vér volt.
– Fejezze be a varratot, Ferrer rezidens – mondta halkan, majd anélkül, hogy megvárta volna a választ, kilépett a műtőből.
A bemosakodó helyiségben Clara kitépte a maszkját, és a mosdó fölé hajolva hideg vizet locsolt az arcára. A tükörből egy sápadt, megtört nő nézett vissza rá. A negyvenegy éves Dr. Clara Vidal, a neves idegsebész, akinek az élete egyetlen délelőtt alatt kártyavárként hullott darabjára.
A steril köpenyt ledobva egyenesen az orvosi szobába ment. A szekrényhez lépett, kinyitotta Inés kabátját, és újra kivette a levelet. Megérintette a papírt. Nem volt kétség. Marcos írta.
Hirtelen nyílt az ajtó. Inés lépett be, még mindig a sebészi ruhájában, kissé kifulladva.
– Doktornő… A beteg stabil. Átszállítottuk az intenzívre – mondta, majd tekintete Clara kezére tévedett. A levélre.
Inés elsápadt. A szeme megrebbent, a maszkon túli arca eltorzult a felismeréstől.
– Ez… ez a kabátomból van – mondta Inés, a hangja remegett.
