– Hol van a pendrive, Gabriel? – kérdezte Clara, a hangja most már hideg volt, mint az acél.
– Az… az autómban… a kesztyűtartó mögötti rejtett rekeszben – suttogta Gabriel, majd a szemei ismét lecsukódtak a kimerültségtől.
Clara felállt. Megigazította a köpenyét, megszorította Gabriel kezét, majd kilépett a szobából.
A klinika parkolójában már sötétedett. A hideg októberi szél faleveleket hordott a betonon. Clara a saját autójához sétált, de mielőtt beszállt volna, meglátta a fekete Porsche Cayenne-t befordulni a kapun.
Marcos szállt ki belőle. Ugyanolyan elegáns volt, mint mindig: a szabott öltöny, a drága óra a csuklóján, a tökéletesen belőtt haj. Úgy lépkedett az épület felé, mint aki a birtokát ellenőrzi. Nem tudta, hogy Clara mindent tud. Nem tudta, hogy Gabriel túlélte a műtétet.
– Clara! – kiáltott Marcos, amikor meglátta a feleségét. Arcára azonnal rásimult a megszokott, aggódó maszk. – Drágám, hallottam, mi történt! Egy súlyos balesetes… Azt mondták, órák óta a műtőben vagy. Annyira féltettelek, hogy túlhajtod magad!
Odalépett hozzá, és kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa az arcát. Ugyanaz a mozdulat. Ugyanaz a hamis gyengédség.
Clara nem lépett el. Hagyta, hogy a férfi hozzáérjen. A bőre alatti gerince megfeszült, de az arca teljesen kifejezéstelen maradt.
– Fáradt vagyok, Marcos – mondta halkan. – Nagyon fáradt.
– Gyere, hazaviszlek – mondta Marcos melegen. – Inés mondta, hogy egy régi ismerőst kellett műtened. Nem is tudtam, hogy ismered azt a Gabriel nevű férfit.
Clara szeme megrebbenés nélkül szegeződött a férfi szemére.
– Tizenhat éve ismertem. Meghalt az asztalon, Marcos. Nem tudtam megmenteni.
Marcos tekintetében egyetlen ezredmásodpercre feltűnt a megkönnyebbülés sötét árnyéka. Gyorsan eltüntette, és mély részvéttel az arcán átölelte Clarát.
– Ó, drágám… Annyira sajnálom. De te mindent megtettél, tudom. Gyere, menjünk haza. Szükséged van egy italra és pihenésre.
Clara hagyta, hogy a férfi átkarolja a vállát.
