– Nem voltál kész egy gyerekre, Clara! – mondta ingerülten. – A karrierednek éltél. Egy gyerek tönkretette volna a terveimet! A cégnek tőkére volt szüksége, a te apád hagyatéka kellett hozzá. Nem hagyhattam, hogy egy kölyök vagy a te szentimentális hülyeségeid elrontsák azt, amit felépítettem!
– És Gabriel? – kérdezte Clara. – Őt is el kellett ütni az autópályán?
Marcos keserűen felnevetett.
– Gabriel egy senki volt tizenhat éve, és most is egy senki! Azt hitte, zsarolhat engem? Azt hitte, idejön a kis dokumentumaival, és elveszi tőlem azt, ami az enyém? Halott. Te magad mondtad. A probléma megoldódott.
Clara halkan fellélegzett. Kivette a telefonját a zsebéből, és rányomott a kijelzőre. A képernyőn egy futó hangfelvétel ikonja villogott, amely közvetlenül a rendőrség központi szerverére és a saját ügyvédjének e-mail címére továbbította a beszélgetést.
– Gabriel nem halott, Marcos – mondta Clara, és a hangjában olyan mély, megremeghetetlen erő volt, amit Marcos még soha nem hallott tőle. – Gabriel él. A műtét sikeres volt. És a rendőrség már úton van ide.
Marcos arca elfehéredett. Ledobta a borospoharat, ami darabokra tört a márványpadlón. A vörösbor szétfolyt, mint a vér.
– Te… te rohadék! – üvöltötte, és Clara felé rontott.
De abban a pillanatban a ház előtt megszólaltak a szirénák. A kék és piros fények éles villódzása betöltötte a nappali üvegfalait. Marcos megtorpant. A pánik átvette az uralmat a vonásain. Olan volt, mint egy ketrecbe zárt vadállat.
– Ez nem lehet… Ez nem történhet meg velem! – dadogta, és az hátsó kijárat felé indult.
De az ajtó berobbant, és a rendőrség különleges egysége hatolt be a házba.
– Fegyvertelenül! Földre! Most! – kiáltották a rendőrök.
Marcos a földre került. Az arca a hideg márványhoz préselődött, miközben a bilincs kattant a csuklóján. Clara ott állt felette, mozdulatlanul, és nézte, ahogy a férfi, aki tizenöt éven át a teljes világa volt, most meztelenül, szánalmasan kapálódzik a saját hazugságainak hálójában.
