– Igen – mondta Clara, miközben a zsebében lévő ujjai rászorultak Gabriel kocsijának pótkulcsára, amit a férfi holmijai közül vett ki az intenzív osztályon. – Menjünk haza. Csináljunk úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

A házuk egy modern, csupa üveg épület volt Madrid szélén, elszigetelve a külvilágtól. Az a ház, amit Marcos tervezett, és amit Clara mindig is túl hidegnek, túl üresnek érzett.

Miközben Marcos kitöltött két pohár vörösbort a konyhában, Clara a dolgozószobájába ment. Kinyitotta a széfet, kivette a cég papírjait, és a táskájába süllyesztette őket. Ezután visszasétált a nappaliba.

Marcos az üvegfalnál állt, a bort kortyolgatva.

– Tudod, Clara – mondta Marcos anélkül, hogy megfordult volna –, elgondolkodtam azon, amit a múltkor mondtál. Lehet, hogy el kéne utaznunk. Toszkánába. Csak mi ketten. Hogy újra egymásra találjunk.

Clara odalépett mögé. Megállt két lépésre tőle.

– Inés is velünk jönne, Marcos? – kérdezte csendesen.

Marcos teste azonnal megmerevedett. Lassan megfordult. A pohár megállt a kezében.

– Miről beszélsz?

– A levélről a kabátjában. „Amint befejezem a válást, abbahagyhatjuk a menekülést.” És a gyerekről. Az ő gyerekéről. Vagy inkább a tiédről?

Marcos arca átrendeződött. A gyengéd férj álarca lepattogzott, és alatta megjelent a hideg, számító üzletember, akit Clara eddig soha nem látott.

– Elolvastad – mondta Marcos, a hangja lapos volt és mentes minden érzelemtől. – Nos. Akkor felesleges a színjáték. Igen. Inés terhes. És igen, el akarlak hagyni. De nem teheted meg, hogy tönkreteszel, Clara. Ha megpróbálsz ellenem fordulni, a klinikát és téged is magammal rántalak. A papírok alapján te vagy a felelős a pénzügyi szabálytalanságokért.

– És mi van a gyógyszerekkel, Marcos? – lépett közelebb Clara. – A hamis hormonkezelésekkel? Tudtad, hogy mit teszel velem? Tudtad, hogy a saját feleségedet mérgezed, csak hogy meggátold a terhességet?

Marcos szemeiben egy pillanatra felvillant valami sötét, szinte őrült gőg.