1. RÉSZ
A sürgősségi osztály vezetője gúnyt tett egy gyereket, aki babát kért megjavítani, és végül a mobiljával rögzített, anélkül, hogy elképzelte volna, hogy az a játék rejtegetett titkot, amit hét éve rejtegettem.
“Itt a betegeket kezeljük, nem játékokat,” mondta Dr. Ramiro Barragán, miközben felvette a telefont az arcom előtt. Nézzük csak, nővér, mutasd meg, hogyan kell megműtőzni egy babát.
Julián Paredes, a rezidens, nevetett. Esteban Ríos lehajtotta a tekintetét, kényelmetlenül.
Csak nyolc hónapja dolgoztam ott civil ápolóként. Mindenki számára Elena Salcedo volt, egy csendes nő. Barragán összekeverte a csendemet a jellemhiánymal. Csak el akartam kerülni a kérdéseket. Érkezésem óta hallottam, hogy az ápolókat asszisztenseinek nevezi, és megtanultam minden szót megmérni, hogy ne provokáljak újabb prédikációt a betegek előtt.
A fiú kilenc éves lett volna. Volt egy zöld hátizsákja, kopott teniszcipője és egy rongybaba, amelynek lába nincs varrott volt.
“Ez a kishúgom, Abril éve,” magyarázta. Nélküle nem tud aludni. Apám azt mondja, hogy a haditengerészet mindig talál módot a dolgok megoldására.
“Hol van az apád?” kérdeztem.
“Hajón, dolgozni. Anyám ott van Abrillal. Azért megyünk, mert az orvos azt mondta, hogy gyomorfertőzés.
Láttam egy nőt a háttérben, aki egy hatéves kislányt tartott a lábán. A lány feje lehajtott, és olyan módon lélegzett, hogy összevontam a homlokmat. Mielőtt felálltam volna, a fiú újra kinyújtotta a csuklóját felém.
“Kérlek. Marina a neve.
Én vittem. Fonal haja és virágos ruhája volt. A varrás szokatlan volt: egy négyzetcsomó biztonsági hurokkal. Mozdulatlanul álltam. Már láttam ezeket a varratokat korábban. Én magam készítettem őket, remegő kezekkel, egy hajó fémasztalán.
Megfordítottam a játékot. A hátoldalon egy kék szövetből készült téglalapon egy hímzett horgony. Alatta egy vezetéknév volt: SALCEDO.
Próbáltam elfelejteni a 2019-es tengeri tüzet és azokat, amiket nem tudtam megmenteni. Az a kendő visszaadta a füst szagát.
“Ki adta neked ezt a babát?” kérdeztem.
