A verandán a hideg novemberi szél azonnal átmarta a vékony pamutpulóveremet. Lily kis teste görcsösen rándult minden egyes lélegzetvételnél, a puha arca forrón és nedvesen tapadt a nyakamhoz. Az ujjacskái a kardigánom gallérjába kapaszkodtak, olyan erővel, mintha az élete múlna rajta.
A bejárati ajtó zárjának kattanása még mindig ott visszhangzott a fülemben. Az a nehéz, tompa fémes hang: klikk. Kívülről rekesztettek ki minket. Bent maradt a kabátunk, a táskám az autó kulcsaival, Lily kis téli csizmája a hófehér szőrmével, és ott maradt a férjem is. Mark, aki harminc másodperccel ezelőtt még végignézte, ahogy a harminckét éves, gyermektelen nővére egy jól irányzott, nyitott tenyeres pofonnal lecsapja az ötéves kislányát a székről, majd némán a damasztszalvétájára meredt, mintha a szószfoltok a terítőn fontosabbak lennének, mint a saját gyermeke vére.
Lily jobb arca már lángolt. A vékony, porcelánfehér bőrön élesen kirajzolódott Megan három ujjának vörösesbordó nyoma.
– Anya… fáj – suttogta Lily. A hangja olyan halk volt, mint a száraz falevelek zizegése a fagyott gyepen. – Nem kértem csúnyán. Szépen kértem a nénitől. Szépen mondtam: kérem szépen.
– Tudom, kicsim. Tudom, édesem – simogattam a hátát a hideg lépcsőn ülve, és a saját testemmel próbáltam elzárni előle az északi szelet. – Nem csináltál semmi rosszat. Soha többé ne hidd el nekik, hogy rosszat csináltál.
A Peterson család háza Shaker Heights egyik legdrágább utcájában állt: hatalmas, vöröstéglás georgiai kúria, fehér oszlopokkal, kovácsoltvas lámpásokkal, amelyek meleg, aranyló fényt szórtak a gondosan nyírt, fagyott pázsitra. Az ablakokon át tisztán beláttam az ebédlőbe.
A kristálycsillár szikrázott. Láttam Franket, az apósomat – a megyei fellebbviteli bíróság nyugalmazott bíráját –, ahogy komótosan bort tölt a kristálypoharába. Láttam Carolt, az anyósomat, amint a pulykatálat igazgatja, miközben a szája mozog, nyilvánvalóan azon méltatlankodva, hogy a kisvárosi, ösztöndíjas senkiházi menyasszony tönkretette a gondosan megtervezett családi idillt. És láttam Megant. Ott állt az asztalfő mellett, a méregdrága selyemblúzában, pezsgőspohárral a kezében, magyarázva, hadonászva, az arcán azzal a pökhendi, önhitt vigyorral, amit az elmúlt hét évben minden egyes családi vacsorán el kellett viselnem.
