Mark mozdult volna, de én elé léptem.
– Mark – mondtam.
A férjem rám nézett. A szemeiben ott volt a jól ismert menekülési ösztön.
– Elena, menjünk be mindannyian. Beszéljük meg bent. Ne csináljunk botrányt az utcán…
– Nincs mit megbeszélni – vettem le a bal kezemről a karikagyűrűt.
A háromkarátos gyémántgyűrűt, amit Carol választott ki nekem az esküvő előtt, mert az én ízlésem „túl egyszerű” volt a Peterson családhoz. A gyűrűt, ami az elmúlt hét évben olyan nehéz volt az ujjamon, mint egy bilincs.
Odadobtam Mark lába elé. A fém tompán csattant a deszkán, megpördült a bourbonfoltban, és megállt Megan törött poharának szilánkjai mellett.
– Hét évig próbáltam a feleséged lenni, Mark – mondtam, és éreztem, ahogy a hangomból eltűnik minden fájdalom, minden bizonytalanság. – Hét évig próbáltam elhinni, hogy van benned valami abból a férfiból, akinek mutattad magad az egyetemen. De te egy senki vagy. Egy gyáva kisfiú, aki még akkor sem mer megszólalni, amikor a saját húga véresre veri a gyerekét a hálaadási asztalnál.
– Elena, én csak meg akartam védeni a családot! – kiáltotta Mark, a hangja elcsuklott. – Megan idegösszeomláson ment keresztül a válása óta! Nem beszámítható néha! Értsd meg!
– Akkor zárasd be a pszichiátriára – léptem el tőle. – De az én lányom közelébe többé nem engedlek titeket.
Ebben a pillanatban kék és piros fények hasították át az utca sötétségét.
Két rendőrautó és egy szirénázó mentőautó fordult be a felhajtóra, a fényszóróik elvakították a verandán állókat. A motorok leálltak, ajtók csapódtak, és négy egyenruhás rendőr sietett a lépcső felé, élükön egy őszes, szigorú tekintetű férfival: Callaghan kapitánnyal.
Frank bíró arca egy pillanat alatt megváltozott. Az arisztokratikus fölény helyét átvette a jól begyakorolt, tekintélyes mosoly.
– Dan! – lépett a lépcső szélére Frank, kinyújtva a kezét. – Jó, hogy itt vagy. Egy kis félreértés történt a családban, ezek a… ezek az idegenek itt rendbontást követnek el a magánterületemen…
