– Mark keresett? – kérdeztem, miközben simogattam Lily haját. A kislány már elaludt, a szája kissé nyitva volt, a szempillái még nedvesek a megszáradt könnyektől.
– Tizenkétszer hívott engem, huszonnyolcszor téged – felelte Zoe. – Üzeneteket küldött. Először könyörgött, aztán azzal fenyegetőzött, hogy ha nem vonod vissza a vallomást, a Peterson család a legjobb ügyvédekkel fogja elvenni tőled Lily felügyeletét. Azt írta: „Egy filléred sincs nélkülünk, Elena. Az utcára kerülsz a gyerekkel.”
Elmosolyodtam. Egy hideg, nyugodt mosoly volt.
– Tényleg azt hiszi, hogy nincs semmim?
– Fogalma sincs – csukta le Zoe a laptopot. – Fogalma sincs arról, hogy az elmúlt három évben te vezetted a Vance Holding oktatási alapítványának teljes pénzügyi auditját. Fogalma sincs arról, hogy a neveden van a clevelandi belvárosi lakás, amit apám vett neked hálából a sikeres adóügyi megegyezésért. És fogalma sincs arról, hogy holnap reggel nyolc órakor benyújtjuk a válókeresetet, azonnali távoltartási végzést kérve mind Mark, mind Megan, mind a nagyszülők ellen.
Ránéztem az alvó kislányomra.
Az arca még mindig vöröslött, de a légzése már egyenletes volt és mély. Nem volt többé félelem benne. Nem kellett többé csendben maradnia, nem kellett elviselnie a megvető pillantásokat, a gúnyos megjegyzéseket a származására, az anyjára, az életére.
– Haza akarok menni, Zoe – mondtam halkan.
– Haza is mész, Elena – állt fel Zoe, és átkarolta a vállamat. – Marcusék már átvitték a holmidat a lakásba. A zárakat lecserélték. Senki nem teheti be oda a lábát a te engedélyed nélkül.
Két órával később léptünk be az új lakásba a lakópark tizedik emeletén.
A hatalmas ablakokból a téli Erie-tó sötét, fagyos víztükre látszott, a távolban a clevelandi kikötő aranyló fényei ragyogtak. A lakásban meleg volt, a padlón vastag szőnyegek, a konyhapulton friss kenyér, gyümölcsök és egy kancsó forró tea várt minket, amit Marcus felesége készített elő nekünk.
