Az Escalade vezetőoldali ajtaja kivágódott.
Zoe szállt ki belőle.
Zoe Vance nem egy tipikus barátnő volt. Az apja, Michael Vance az észak-ohiói kikötői szakszervezet elnöke volt, a családja generációk óta birtokolta a clevelandi szállítmányozási és nehézgép-bérlési cégeket. Zoe-val még az egyetemen találkoztunk, amikor mindketten a jogi kar könyvtárában güriztünk éjszakánként: én az ösztöndíjam megtartásáért, ő azért, mert be akarta bizonyítani az apjának, hogy nemcsak a dokkok nyelvén ért, hanem a törvényén is. Ma a megye egyik legkeményebb, legrettegettebb büntetőügyvédje volt.
Hosszú, fekete gyapjúkabátot viselt, alatta sötét nadrágkosztümöt. Egy pillantást vetett rám a lépcsőn, meglátta a fagyoskodó Lilyt, és az arca kővé dermedt.
Mögötte a Yukonból három férfi szállt ki.
Az egyik Marcus volt, Zoe bátyja – egy kétméteres, szakállas hegyomlás, aki a kikötői daruk karbantartását vezette. A másik kettő a cég biztonsági emberei közül került ki: csendes, széles vállú, fekete kabátos férfiak, akiknek a tekintetében nem volt sem düh, sem sietség, csak a megkérdőjelezhetetlen, hideg hatékonyság.
Marcus egy vastag, prémes vadászkabátot tartott a kezében. Egyetlen szó nélkül lépett fel a verandára, leguggolt mellém, és betakarta Lilyt. A hatalmas, nehéz kabát szinte elnyelte a gyereket, a bunda melege azonnal körülölelte a kislányt.
– Helló, hercegnő – mondta Marcus mély, meleg hangon, ami úgy hatott a hidegben, mint a forró tea. – Hozzam a meleg csokit a kocsiból?
Lily bólintott a prém alól, a szemei még mindig tágra nyíltak a riadalomtól.
Zoe feljött a lépcsőn. Megállt előttem, leguggolt, és finoman megemelte Lily állát. Megnézte a vöröslő, duzzadt arcot. Láttam, ahogy Zoe állkapcsán megfeszülnek az izmok, a szemei pedig jeges szürkévé válnak.
– Fényképezted? – kérdezte tőlem, a hangja nyugodt volt, vészesen nyugodt.
– A telefonom bent van – mondtam, a fogaim összekoccantak a hidegtől. – Az ajtót bezárták mögöttünk. A kabátunk, a táskám, a kocsikulcs… minden bent van.
