Megan sikoltozott, kapálózott, de a bilincs kattanása a csuklóján könyörtelen volt. A selyemblúza elszakadt a vállán, a haja a szemébe hullott, miközben a rendőrök levezették a lépcsőn a járőrautó felé. Frank és Carol tehetetlenül, megalázottan ordítoztak utána a hideg éjszakában, miközben a szomszédos házak ablakain felgyulladtak a fények. Az elegáns Elmwood Drive lakói mind a függönyök mögül nézték, ahogy a Peterson család büszkesége bilincsben távozik a hálaadási vacsoráról.
Mark ott állt a lépcső tetején, teljesen egyedül.
Rám nézett. A szemeiben a megsemmisülés tükröződött. Megértette, hogy a világa – a tökéletes, védett, privilegizált világa – ebben a pillanatban darabokra hullott.
– Elena… kérlek – suttogta, miközben a mentők Lilyt a mentőautó fűtött belsejébe emelték. – Ne tedd ezt velünk. Mi lesz a családunkkal?
Odaléptem a járőrautóhoz, kinyitottam az ajtaját. Mielőtt beszálltam volna, még egyszer visszanéztem rá.
– Te soha nem voltál a családom, Mark. Te csak a Petersonok fia voltál. És most már csak az is maradsz.
A MetroHealth Gyermekkórház sürgősségi osztályának neonfényei alatt a világ sokkal tisztábbnak és valóságosabbnak tűnt, mint a Shaker Heights-i kúriában valaha.
Lily az ágyon ült, egy kék papírkórházi köpenyben, egy doboz almalevet szorongatva a kezében. A járomcsontjára rátettek egy jeges borogatást. A röntgen nem mutatott törést, de a látlelet súlyos zúzódást és szöveti sérülést rögzített. A szociális munkás és a kórházi rendőrtiszt három oldalas jegyzőkönyvet vett fel.
Zoe az ágy mellett ült, a laptopján gépelt megállás nélkül. A telefonja folyamatosan rezgett az éjjeliszekrényen.
– Frank bíró már mozgósította a kapcsolatait – mondta Zoe, fel sem nézve a képernyőről. – Két órával ezelőtt hívta a megyei főügyészt. De elkésett. A jelentést már iktatták a központi rendszerben, a fotókat csatoltuk, és Callaghan kapitány személyesen garantálta, hogy Megan nem kaphat óvadékot reggel kilenc előtt, amíg a bírói meghallgatás le nem zajlik.
