– Hogy merészeled…?! – emelte fel a kezét Megan, pontosan ugyanazzal a mozdulattal, mint az ebédlőben. A pohár megremegett az ujjai között, a bourbon kilöttyent a selyemblúzára.
De a keze nem ért le.
Zoe egyetlen villámgyors, precíz mozdulattal megragadta Megan csuklóját, és hátrafeszítette. A kristálypohár a verandára zuhant, szilánkokra törve a deszkákon. Megan felüvöltött a fájdalomtól.
– Hozzám ne érj még egyszer az életben, Megan – sziszegte Zoe a nő fülébe. – És jegyezd meg jól: ha még egyszer egy méteren belül kerülsz Lilyhez, nem a törvénnyel fogsz találkozni először. Hanem velem.
– Elég volt! – dörrent meg egy mély, tekintélyes hang az ajtóból.
Frank bíró lépett ki. A hetvenéves férfi elegáns tweedzakót viselt, az ősz haja gondosan hátrafésülve, a tartása merev és fenyegető volt. Az a bírói tekintet volt ez, amellyel évtizedeken át bűnözőket küldött a börtönbe egyetlen kalapácsütéssel.
– Engedje el a lányomat, asszonyom! – parancsolta Zoe-nak. – Azonnal! Ön ügyvéd, ha jól látom. Pontosan tudja, hogy a fizikai erőszak a birtokomon azonnali letartóztatást és a kamarai tagságának felfüggesztését vonja maga után!
Zoe elengedte Megan kezét, de nem hátrált egy tapodtat sem. Elővette a zsebkendőjét, megtörölte az ujjait, majd Frank szemébe nézett.
– Frank Peterson. Évek óta várom ezt a pillanatot – mosolyodott el Zoe, és a mosolyában nem volt semmi melegség. – Ön talán elfelejtette, de én nem. Három éve maga söpörte le az asztalról a kikötői szakszervezet munkavédelmi perét a barátai cége ellen. Maga védte meg a milliárdos haverjait, miközben két munkás meghalt a mólón. Azt hitte, érinthetetlen. De ma este nem a bíróságon vagyunk, Frank. Ma este a fia felesége és a lánya az én ügyfeleim.
– Miféle ügyfelek? – Frank gúnyosan felhorkant. – Ez egy családi vita. A fiam és a menye közötti magánügy. Mark, menj be, és zárd be az ajtót!
