A csiszolt carrarai márványpadló olyan hideg volt, mintha közvetlenül egy gleccser fagyos hátára préselődött volna Sarah arca. A fájdalom nem lüktetve érkezett, hanem egyetlen kíméletlen, süketítő villanással robbant fel a bal bokájában, ahogy a testsúlya maga alá gyűrte a csontot. Az a tompa, száraz reccsenés, ami a teste zuhanását kísérte, még mindig ott visszhangzott a fülében, elnyomva a csillárok halk zümmögését és az eső távoli kopogását a könyvtárszoba ólomüveg ablakain.
Sarah a tenyerét a kőhöz tapasztotta, ujjai görcsösen kerestek fogást a tükörsima felületen, miközben a szája szélén meggyűlt a nyál a sokktól. Lélegezni próbált, de a mellkasa merev ketrecként zárult össze.
– Látod, megint mit csináltál? – Margaret hangja felülről záporozott rá. Nem volt benne pánik, sem aggodalom, de még a felindulás apró rezdülése sem. Csak az a metsző, steril fegyelem, amivel az anyós évtizedeken át irányította a család személyzetét, a jótékonysági bálokat és azokat a kellemetlen igazságokat, amelyeket a vastag tölgyfa ajtók mögött kellett elsimítani. – Sarah, hányszor mondtam, hogy ne rohanj azokon a vékony selyemtalpú cipőkön? Megcsúsztál. Saját magadat rántottad le.
David közvetlenül az anyja mellett állt. A mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt a finom kötésű kasmírpulóver alatt. A két keze még mindig félig felemelve maradt a levegőben, abban a befejezetlen mozdulatban, amellyel két másodperccel ezelőtt mindkét tenyerével Sarah vállának feszült. Nem akart kárt tenni benne – legalábbis a tekintetében most villogó riadalom ezt a hazugságot próbálta életre kelteni. Csak el akarta hallgattatni. Csak azt akarta, hogy ne nyissa ki a száját a szerződésről, ne tegyen fel kérdéseket a letétről, és ne merjen a szemébe nézni az apja előtt.
– Baleset volt – ismételte David, a hangja reszelős volt, kapkodó. A szemét nem merte a felesége kifordult lábára szegezni; ehelyett a mellette nyíló kétszárnyú szárnyasajtóra bámult, amely a nagy tanácsterembe vezetett. – Magától esett el. Megbotlott a szőnyeg szélében.
