– Apa, ezt nem teheted! – lépett közelebb David, az arca most már vöröslött a dühtől és a félelemtől. Megpróbálta megérinteni az apja karját, de Vittorio egyetlen villámgyors, precíz botmozdulattal elütötte a kezét. A keményfa tompán csattant David csuklóján.
– Hozzám ne érj – mondta az öregember. A hangja olyan jeges volt, hogy David ösztönösen a mellkasához kapta a fájó csuklóját. – És a feleségedhez se érj hozzá többet ezen a világon.
– A feleségem! – kiáltotta David, elveszítve a kontrollt. – Az én feleségem, az én házam, az én életem! Nem kezelhetsz úgy, mint egy alkalmazottat a cégedben! Harminckét éves vagyok! Ha Sarah hisztériázik, nekem jogom van rendre utasítani!
– Rendre utasítani? – kérdezte Vittorio, és a szemei lassan végigpásztázták a fiát. – Úgy utasítod rendre a hároméves lányod anyját, hogy eltöröd a lábát a márványon? Úgy, ahogy a gyáva, alantas senkik csinálják a sikátorokban, amikor nincs más fegyverük a saját kudarcaik ellen?
– Baleset volt! – sikította Margaret a háttérből, és a hangjában most először jelent meg a valódi, fojtogató hisztéria. – Vittorio, ha beviszed a klinikára, a rendőrség hivatalból eljárást indít a sérülés jellege miatt! A jegyzőkönyv bekerül a rendszerbe! Holnap reggel alá kell írnunk a banki megállapodást a kikötői beruházásról! Ha kiderül, hogy David ellen bántalmazási eljárás indult, a konzorcium visszalép! Elveszítjük a hitelt! Elveszítjük a céget!
Vittorio lassan a felesége felé fordult. Megigazította a mandzsettáját, majd halkan, szinte suttogva megszólalt:
– Margaret. Te még mindig nem érted. Nincs cég. Nincs hitel. És holnaptól… ennek a fiúnak semmije sem lesz ezen a világon, kivéve a ruhákat, amiket most visel.
Ebben a pillanatban a könyvtár kétszárnyú ajtaja újra kinyílt, és Matteo, Vittorio személyes testőre és sofőrje lépett be két fiatalabb férfival. Mindannyian fekete öltönyt viseltek, a tekintetük profi volt és érzelemmentes.
