– Azt mondtam: állj félre – ismételte meg Vittorio. Ezúttal egyetlen milliméternyit sem mozdult a hangszíne, de a szeme sarkában megfeszült egy hajszálér.
Margaret ekkor lépett közelebb, a selyemköpenyének övét finoman meghúzva a derekán. Az arca a tökéletes diplomaták hűvös maszkját viselte, amelyet negyven évnyi de Santis-név mögött viselt házasság csiszolt simára.
– Vittorio, ne csinálj jelenetet a gyerek előtt – mondta az asszony, a hangjában azzal a leereszkedő józansággal, amellyel mindig is elfojtotta a házban felbukkanó viharokat. – Sarah elesett. Kicsit megrándult a bokája, semmi több. Majd a házvezetőnő hoz jeget, és felkísérjük a szobájába. Nem kell az orvosokat idekeverni, a tanácsteremben még ott ül a könyvvizsgáló és az ügyvéd. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy pletykák induljanak el a holding átruházása előtt.
Vittorio lassan Margaret felé fordította a fejét. A pillantása olyan súllyal nehezedett a feleségére, hogy az asszony szája széle megremegett, és az elegáns mosoly egyetlen pillanat alatt fagyott le az ajkáról.
– Negyven éve élek veled ebben a házban, Margaret – mondta az öregúr nagyon halkan. – És negyven éve figyelem, hogyan magyarázod el a világnak, hogy a vér a padlón csak vörösbor, a zúzódás a bőrön csak ügyetlenség, a hazugság pedig a család védelme. De ma este nem te beszélsz.
Vittorio letette a kezét Emma fejére. A kislány megnyugodva simult a nagyapja combjához.
– Menj be a dolgozószobámba, kicsim – mondta Vittorio a kislánynak, és a hangja hirtelen megtelt azzal a mély, rekedtes gyengédséggel, amit a családban eddig senki más nem kapott meg tőle. – Ülj le a nagy zöld fotelbe. Az asztalon van a rajztömböd. Rajzolj nekem egy fát.
Emma felnézett rá, a szemeit törölgette a kis öklével, majd még egy utolsó pillantást vetett a földön fekvő anyjára.
– Mommy nem fog meghalni?
– Nem, csillagom – felelte Vittorio. – Mommy nem fog meghalni. Mostantól senki sem nyúl hozzá. Menj.
