De az ajtó már nyitva állt.
A küszöbön Vittorio de Santis állt. A hetvennégy éves férfi nem támaszkodott a sétabotjára; a fekete ébenfa botot egyszerűen maga mellett tartotta a levegőben, mintha csak a karja természetes meghosszabbítása lenne. A szabott, sötétszürke gyapjúmellénye alatt a fehér inge makulátlanul feszült, az arca pedig – az a száraz, szikár, szicíliai kőből faragott arc, amely három évtizeden át rettegésben tartotta a rivális befektetőket és a városi tanácsot – teljesen mozdulatlan maradt.
A lábánál, a nadrágszárába kapaszkodva egy apró, sárga ruhás alak remegett.
Emma. A hároméves kislány nem sírt hisztérikusan. Az arcán két vékony, csillogó könnycsík futott végig, a kis szája kissé nyitva maradt, a szemei pedig hatalmasra tágultak a tiszta, szűretlen igazságtól, amit a felnőttek még nem tanítottak meg elhallgatni.
– Daddy meglökte Mommyt – mondta a kislány. A hangja kicsi volt, vékony, mint a selyemszál, mégis úgy vágott át a könyvtárszoba fojtogató melegén, mint a borotva. – Ott állt. És a két kezével így csinált. És Mommy leesett.
Vittorio nem nézett a kislányra. A tekintete egyenesen Davidre szegeződött, majd lassan, mérhetetlen nehézkességgel leereszkedett a padlóra. Meglátta Sarah-t. Látta a remegő vállakat, a hideg verejtéket a nő homlokán, és a bal bokát, amely már most kékeslilára duzzadt a finom harisnya alatt, természetellenes szögben dőlve a szegélyléc felé.
– Állj félre, David – mondta Vittorio. A hangja nem volt hangos. Nem ordított, nem csapott a botjával a padlóra. De a szavaiban akkora gravitáció volt, hogy David önkéntelenül hátrált egy fél lépést, mielőtt az ösztönös dac újra megkeményítette volna a tartását.
– Apa, nem érted a helyzetet – vágott közbe David, és megpróbált testével falat vonni a felesége és az öregember közé. – Sarah hisztériázott. A magánügyünkbe avatkozott, vitatkoztunk, és amikor felé léptem, megijedt, hátrált, és a lába megcsúszott a márványon. Emma kicsi még. Nem látja a különbséget aközött, hogy valaki elveszíti az egyensúlyát, vagy…
