– Ha még egy lépést teszel felém, David – mondta az öregember olyan csendesen, hogy a szavai szinte elvegyültek a kinti szél zúgásával –, nem a rendőrséget hívom. A családi tanácsot hívom össze. És elmondom a nagybátyáidnak Palermóban és Milánóban, hogy mit tettél a feleségeddel a lányod szeme láttára. Tudod te pontosan, hogyan intézik el az ilyesmit a régiek. Akarod tesztelni a türelmemet?
David teste megdermedt. A vér lassan kiszökött az arcából, a szája széle elfehéredett. Pontosan ismerte a család történetét. Tudta, hogy az apja tekintélye nem a banki egyenlegekből fakadt, hanem abból a könyörtelen, archaikus törvényből, amelyet Vittorio soha, egyetlen pillanatra sem tagadott meg az életében.
– Két órád van, David – mondta Vittorio, leengedve a botját. – Két órád, hogy összeszedd a holmidat ebből a házból. A bankszámláidat, amelyek a holdinghoz kapcsolódnak, holnap reggel nyolckor zárolják. A céges autódat a sofőr leveszi a nyilvántartásból. Ha holnap reggel még ebben a városban vagy, a bántalmazási jegyzőkönyv, amit Dr. Cassano ma éjjel felvesz Sarah-ról, a megyei főügyész asztalán fog heverni a feljelentéssel együtt.
– Vittorio! – sikoltott Margaret, megragadva a férje karját. – Ő a fiad! Az egyetlen fiad! Az utcára teszed a saját véredet egy idegen nő miatt?!
Vittorio lassan lefejtette a felesége ujjait a zakójáról. A tekintetében nem volt harag; csak az a végtelen, kihűlt üresség, amit egy ember akkor érez, amikor rájön, hogy az egész élete egy tévedésen alapult.
– Sarah nem idegen nő, Margaret – felelte az öregúr. – Ő az unokám anyja. És ő volt az egyetlen ember ebben a házban, aki nem a vagyonom miatt nézett rám tisztelettel. Te és a fiad… ti csak a prédát láttátok bennem. De a préda ma éjjel felállt a csapdából.
Vittorio sarkon fordult. Nem nézett vissza rájuk. A léptei egyenletesek voltak, a botja tompán koppant a folyosó tölgyfáján, ahogy a dolgozószoba felé indult.
