– Vigyétek le Sarah-t az autóba – utasította őket Vittorio. – Óvatosan a lábával. Hozzatok egy hordágyat a szolgálati liftből.
A férfiak azonnal cselekedtek. David mozdult volna, hogy megállítsa őket, de Matteo – egy egykori csendőrtiszt, aki harminc éve szolgálta az öregurat – egyetlen csendes, kemény pillantással és a mellkasa elé helyezett kezével megállította a fiatalembert. David megtorpant; pontosan tudta, hogy Matteo nem habozna kitekerni a karját, ha az öregúr parancsot ad rá.
Sarah felsírt a fájdalomtól, ahogy a férfiak óvatosan felemelték és a mobil hordágyra fektették. A szemei megtalálták Vittorio tekintetét.
– Emma… – suttogta a nő a könnyeit nyelve.
– Emma velem jön – felelte Vittorio, és a hangja megnyugtató volt, mint a szikla a viharban. – Nem marad ebben a házban egyetlen percig sem. Nyugodj meg, Sarah. A fájdalomnak hamarosan vége lesz. Mindennek vége lesz ma éjjel.
Amikor a hordágy eltűnt a folyosón, és a távoli lift ajtaja halkan becsukódott, Vittorio nem indult el utánuk azonnal. Visszasétált a könyvtárszoba közepére, megállt a hatalmas, zöld posztóval borított íróasztal előtt, és a kezét a tölgyfa szélére támasztotta.
David ott állt a szoba sarkában, a csuklóját masszírozva, az arca a megalázottságtól és a dühtől rángatózott. Margaret az ablak mellett maradt, a selyemköpenyét szorongatva, miközben a kinti eső egyre vadabbul verte az üveget.
– A tanácsteremben – kezdte Vittorio hűvösen – ott ül Rossi úr, a közjegyző, és a könyvvizsgálóink. Két órája várnak rám, hogy aláírjam a de Santis Holding negyvenkilenc százalékának átruházását David nevére. Arra vártak, hogy átadjam a vezetést.
David felkapta a fejét. A szemében felcsillant egy szánalmas, mohó reménysugár.
– Apa… a szerződés kész van. A bankok várják az aláírásodat. Csak zárd le ezt az ügyet. Elsimítjuk Sarah-val. Adok neki pénzt, kiveszek neki egy lakást a tengerparton, elküldöm pihenni… nem kell ezt felfújni!
