Kinyitotta az ajtót.
Emma a hatalmas, zöld bőrfotelben ült. A lábai kilógtak a szék szélén, a kis kezeiben egy zöld zsírkrétát szorongatott. A rajztömbjén egy hatalmas, vastag törzsű fa állt, girbegurba ágakkal, a fa tövében pedig két pálcikafigura: egy nagy, kalapos ember és egy kicsi, sárga ruhás kislány, akik fogták egymás kezét.
Amikor meglátta a nagyapját, letette a krétát, és felugrott a székből.
– Kész van a fa, Nonno – mondta büszkén.
Vittorio leguggolt elé. A száraz, heges arcára felült az a ritka, meleg mosoly, amit évtizedek óta senki sem látott tőle. Megfogta a kislány vékony kis kezét, és felemelte a karjába. A kislány feje a vállára simult, a selymes haja a nyakához ért.
– Gyönyörű fa, csillagom – suttogta az öregember. – És most elmegyünk Mommyhoz. Megvárjuk, amíg meggyógyítják a lábát. És utána hazamegyünk a tengerhez.
– És Daddy? – kérdezte a kislány, miközben a folyosó felé pillantott a nagyapja válla felett.
Vittorio nem állt meg. Kilépett a dolgozószobából, végigsétált a csendes, kihalt folyosón a keleti kijárat felé, ahol a fekete Mercedes már járó motorral várt rájuk az esőben.
– Daddy itt marad – mondta az öregúr halkan, anélkül, hogy a hangja megremegett volna. – Daddy megkapta pontosan azt, amit választott magának: a hideg köveket és a csendet.
A ház nehéz vasalt ajtaja tompa, végleges csattanással zárult be mögöttük. Kint az eső mosta a felhajtó zúzott kövét, a fekete autó fényszórói élesen hasították át az éjszakát, és miközben a jármű lassan kigördült a magas kovácsoltvas kapun, Sarah bent a klinikán már a tiszta ágyneműben feküdt, tudva, hogy a hajnal, ami erre az éjszakára virrad, nem a félelemé lesz többé, hanem a szabadságé.
