A kislány apró, puha léptei elhaltak a folyosó vastag szőnyegén. Amikor a dolgozószoba nehéz tölgyfa ajtaja becsukódott mögötte, a könyvtárban maradt három felnőtt felett olyan csend támadt, mintha egy kripta nehéz kőlapja záródott volna le felettük.
Vittorio előrelépett. Nem törődött Daviddel, aki még mindig védelmi pozícióban állt előtte; egyszerűen megkerülte a fiát, mintha csak egy útban lévő szék lenne, és leguggolt Sarah mellé.
A térde szárazon megroppant a nadrág alatt, de nem törődött vele. A botját a földre fektette, és két meleg, pergamenszerűen száraz, de erőtől duzzadó kézzel óvatosan megfogta Sarah bal lábát a sípcsont alatt, elkerülve a duzzadt bokát.
– Eltört, fiam? – kérdezte az öregúr olaszul, a nyelvjárás mély, déli tónusával, amit csak a legritkább pillanatokban használt. – Ti fa male qui?
Sarah felszisszent, a könnyei végre kitörtek a szeme sarkából, maró melegséggel áztatva a hideg követ.
– A csont… úgy érzem, mintha szétcsúszott volna – suttogta Sarah a foga között szűrve a levegőt. – Meg akartam fogni az ajtófélfát, de meglökött. Nem akartam elesni, Vittorio… esküszöm, nem akartam jelenetet…
– Csend legyen, Sarah – mondta Vittorio szelíden, de a szemében a pupillák apróra szűkültek. – Te sosem csináltál jelenetet ebben a házban. Túl sokat hallgattál. Ez volt az egyetlen hibád. Hogy azt hitted, ha eleget tűrsz, ez a fiú végül felnő a nevéhez.
Vittorio felállt. A mozdulata lassú volt, kimért, de benne volt az a fajta véglegesség, ami után nincs visszatérés. Benyúlt a zakója belső zsebébe, elővette a telefonját, és egyetlen gombot nyomott meg a gyorstárcsázón.
– Matteo – szólt bele a kagylóba, anélkül, hogy megvárta volna a túlsó fél köszönését. – Hozd a kocsit a keleti bejárathoz. Hívd fel a Santa Maria klinika főorvosát, Dr. Cassanót. Mondd meg neki, hogy a menyeimet viszem be, bokatöréssel. És hozz magaddal két embert a biztonságiaktól. Most azonnal.
