A kagylóhéj-zúzalékkal felszórt kocsibejáró fehér pora még le sem ülepedett a bérelt mikrobusz kerekei után, amikor Mrs. Bell hangja beleszisszent a mobilomba:
– Clara, drágám, azonnal hallgatnod kell rám. Nem sír, és nem is fordult meg. Előhúzott egy feszítővasat a csomagtartóból. Egy rozsdás, vörös feszítővasat.
A kezem megállt a konyhapult hűvös gránitlapján. Otthon voltam, Raleigh-ben, kétszáz mérföldre a tenger habjaitól, David régi, kopott tölgyfa karosszékében ülve, a reggeli feketekávé gőze fölött. A házunkban csend volt, az a fajta nehéz, méltóságteljes csend, amit huszonkét év szövetsége és munkája hagy maga után, amikor a társad már elment, de minden szegletben ott rejtőzik a keze nyoma.
– Mrs. Bell – mondtam csendesen, a hangomban azzal a fegyelmezett nyugalommal, amit harmincöt évnyi megyei nyilvántartási munka vésett belém –, hol áll most pontosan?
– A hátsó tolóajtónál. Az anyja, az a… hogy is hívják, Brenda, ott áll mellette a két kutyájával a karján, és a telefonjával videózza az egészet! A gyerekek a dűnéken szaladgálnak, beletaposnak a partvédő fűbe, amit David még tavalyelőtt ültetett át a vihar után! Clara, ez a nő tényleg azt hiszi, hogy joga van betörni a zárat!
Nem vettem le a szemem a konyhaasztalon fekvő, megsárgult szélű mappáról. A manilaboríték tele volt hivatalos pecsétekkel, bírósági iktatószámokkal, banki elszámolásokkal és egy huszonkét évvel ezelőtti adásvételi szerződéssel, amelynek minden sora egy-egy feláldozott hétvégét, egy-egy el nem költött dollárt és a kétkezi munkánk verejtékét jelentette.
– Mrs. Bell, kérem, lépjen hátrébb a függönytől – feleltem halkan. – Ne menjen ki a teraszra. Csak nézze a telefont. A biztonsági szolgálat kamerája él, látom a képernyőt a laptopomon.
Letettem a telefont. A laptop kijelzőjén a nagy felbontású felvétel éles volt, mint a floridai napfény.
