– Vanessa tíz éve nem állt szóba velem, Ethan, hacsak nem pénzre volt szüksége. Az apád halála előtt hat hónappal beállított ide, ebbe a raleigh-i házba, miközben David már az ágyat nyomta, és a szemébe mondta a haldokló apjának, hogy írja át az Oak Island-i kunyhót a nevére, mert nekem úgy sincs vér szerinti jogom hozzá. Emlékszel még, mit mondott David?
– Emlékszem – suttogta a fiú. – Apa kidobta a házból.
– Pontosan. Kidobta. És másnap reggel bementünk Richard Miller ügyvédhez. David nem volt bolond, Ethan. Nagyon jól ismerte a saját lányát, és még jobban ismerte az anyját, Brendát. Tudta, hogy amint lecsukja a szemét, ők ketten úgy csapnak le rám, mint a dögkeselyűk a sivatagban.
– És most mi lesz velük? – kérdezte Ethan, és hallottam, hogy a tollával kopogtat az asztalon. – Óvadékra van szükségük. Vanessa férje, Greg most hívott, őrjöng, azzal fenyegetőzik, hogy beperel téged a jogtalan fogvatartásért és az utazási költségeikért.
Felnevettem. Nem volt ebben a nevetésben semmi vidámság, csak a kőszikla keménysége.
– Pereljen be, Ethan. Kérlek, mondd meg Gregnek, hogy pereljen be nyugodtan. De mielőtt pénzt adna az ügyvédjének, mutassa meg neki a manilaboríték tartalmát, amit most másoltam be neked a harmadik csatolmányba.
– Mi van abban a borítékban, Clara?
– Az igazság, fiam. Az az igazság, amit David és én huszonkét éven át elhallgattunk előletek, hogy megkíméljük a családi békét. De úgy tűnik, a béke ideje lejárt.
Az Oak Island-i bírósági épület Brunswick megyében nem volt nagy, mindössze egy kétszintes, fehérre meszelt téglaépület a tölgyfák árnyékában, de a törvény ott is éppolyan hidegen mérte a büntetést, mint a washingtoni Legfelsőbb Bíróságon.
Hétfő reggel kilenc óra volt.
A tárgyalóterem előtti folyosón ültem egy fapadon, egy elegáns, sötétkék kosztümben, a gyöngysorommal a nyakamban, amit Davidtől kaptam a huszadik évfordulónkra. Mellettem ült Richard Miller, a hetvenéves, joviális, de borotvaéles eszű ügyvédünk, a térdén a nehéz bőrtáskájával.
