A vonal túlsó végén egy hosszú, nehéz csend volt. Hallottam a háttérben az irodai zsongást, a billentyűzetek kopogását. Ethan Charlotte-ban dolgozott, egy könyvelőcégnél.
– Clara… – A hangja remegett, a döbbenet és a szégyen furcsa keverékével. – Most hívott fel a seriffhivatal. Az anyám… és Vanessa. Letartóztatták őket Oak Islanden.
– Tudom, Ethan. Végignéztem a biztonsági kamerán.
– Vanessa azt mondja, te csapdát állítottál nekik. Azt állítja, megbeszéltétek a tavaszi szünetet, te hívtad meg őket, és amikor odaértek, a rendőrséget küldted rájuk, mert… mert bosszút akarsz állni apám családján.
Lassan letettem a csészét az asztalra. Kisimítottam a megsárgult papírokat a mappában.
– Ethan – mondtam olyan nyugodtan, ahogyan egy tanár magyarázza el az ábécét egy értetlen diáknak –, te láttad Vanessa üzeneteit a telefonján, mielőtt elindultak?
– Nem… Vanessa csak kitett egy csomó posztot a Facebookra, hogy a „családi birtokra” mennek.
– Akkor nyisd meg az e-mailjeidet, Ethan. Tíz perccel ezelőtt átküldtem neked a teljes üzenetváltást. Az összes képernyőképet, a hangpostaüzeneteket, és a hivatalos földhivatali tulajdoni lap másolatát.
Hallottam a kattintásokat a vonalban. Ethan gyorsan vette a levegőt, miközben a fájlokat töltötte le.
– „Tedd a hűtőt csütörtökön…” – olvasta fel suttogva Vanessa első üzenetét. – Te jó ég.
– Olvasd tovább, Ethan. Olvasd el a válaszomat. Egyetlen szó volt: Nem. És olvasd el, mit válaszolt erre a nővéred. Azt írta: „Úgyis megyünk, öregasszony, nem a te házad, hanem apámé, te csak egy ideiglenes lakó vagy ott. Próbálj meg megállítani.”
A vonal elnémult. Hosszú másodpercek teltek el, míg végül Ethan megszólalt, és a hangja szinte a sírás határán volt:
– Clara… én ezt nem tudtam. Esküszöm, hogy nem tudtam. Azt hittem… azt hittem, Vanessa megbeszélte veled. Mindig azt mondta, hogy te beleegyeztél, hogy ti jóban vagytok…
