– A kamerámon látom, hogy az ingatlan területén épp fegyveres birtoksértés és rongálás zajlik, őrmester. Vanessa Miller és az édesanyja megpróbálják felfeszíteni a hátsó teraszajtót.
Egy rövid csend következett a vonal túlsó végén, csupán a rádióvevő halk sercegése hallatszott.
– Két járőrkocsi van a Ocean Drive sarkán, Mrs. Vance. Kilencven másodpercen belül ott vannak.
– Köszönöm, őrmester. Kérem, a jegyzőkönyvet azonnal továbbítsák Miller úrnak.
Kattintottam. Visszaültem a székembe, a monitorra szegezve a tekintetemet.
A képernyőn a jelenet filmbe illő hirtelenséggel változott meg. Vanessa épp teljes testsúlyával ránehezedett a vasrúdra, amikor a ház melletti kavicsos felhajtón megjelent a két fehér-kék rendőrautó, a kék villogók némán, de fenyegetően festették meg a fehér falakat.
Brenda kezéből kiesett a telefon. A két kiskutya ugatva ugrott le a karjából a homokba. Vanessa megdermedt, a feszítővas a kezében maradt, ahogy megfordult, és a két egyenruhás rendőr – kezüket a derékszíjukon nyugtatva – fellépdelt a veranda lépcsőjén.
A mikrofon rögzítette a hangot. A laptop hangszórójából tisztán hallottam Vanessa éles, hisztérikus sikolyát:
– Mit képzelnek?! Ez az apám háza! Ez a családi házunk! Az apám építette! Azonnal hívják vissza ezeket az embereket, nem tudják, kivel beszélnek!
A fiatalabb rendőr, egy magas, széles vállú helyi fiú, nem emelte fel a hangját.
– Hölgyem, tegye le a vasrudat a padlóra. Most. Tegye le, és lépjen hátra három lépést.
– Maga nem parancsol nekem! – visította Vanessa, és a feszítővasat fenyegetően meglóbálta. – A nevem Vanessa Miller! David Vance lánya vagyok! Ez a nő, ez a vén cseléd kizárt minket a saját örökségünkből! Hívom az ügyvédemet!
– Utoljára mondom, hölgyem. Tegye le a szerszámot.
Brenda ekkor odafutott a lányához, rángatni kezdte a karját:
– Vanessa, tedd le, az isten szerelmére, tedd le, látod, hogy felveszik!
