A műanyag kerti szék tompa, száraz csattanással vágódott a lelátó alatti tömörített salakhoz. A hang elnyomta a negyedik játékrész végének füttyszavát; a játékvezetők épp a porfelhőt söpörték le az otthoni bázislapról, a szülők pedig az utolsó strike felett vitatkoztak, de a mi szektorunkban hirtelen megállt a levegő.
Nathan mellkasa ütemesen emelkedett és süllyedt a finom kötésű, sötétkék Ralph Lauren póló alatt. A nyakán, pontosan a mandzsettája felett megfeszült az az apró, ferde ér, ami mindig kiugrott, ha valaki nem a forgatókönyve szerint játszott. Hónapokon át rettegtem attól az értől. Hónapokon át jelentette azt, hogy a következő három órában kíméletlen, csendes, logikusnak álcázott szidalmazás következik a zárt hálószobaajtó mögött – arról, hogy hogyan teszem tönkre a családunk tekintélyét, miért nem értem a társasági normákat, és hogyan vetítem ki a saját belső bizonytalanságomat a házasságunkra.
De most nem voltunk zárt ajtók mögött.
A szikrázó májusi napfény könyörtelenül világította meg a baseballpálya rácskerítését. A lelátó első sorában, a VIP-kártyával ellátott, zöld színű padokon ott hevert az a laminált, fehér kartonlap: VIVIAN PIERCE — SZÜLŐ / CSAPATTÁMOGATÓ.
És közvetlenül a felirat fölött Sloane Archer ült, a krémszínű napszemüvegét a szőke tincseibe tolva. Az ölében egy méregdrága, vászonbéléses designer táska pihent, a lábán pedig olyan makulátlan fehér bőr tornacipő, amilyenben soha senki nem lépett még salakos sportlétesítmény területére.
– Mi folyik itt, Nathan? – kérdezte Sloane. A hangja finom volt, kissé túl dallamos, a privát jógastúdiók és a zártkörű brunchok steril tónusában csengett. Nem volt benne bizonytalanság; inkább az az enyhe, méltatlankodó undor, amellyel egy prémium ügyfél néz a pincérre, ha kihűlt az eszpresszója. – Miért állsz fel? Ki ez a férfi?
Tyler Beck nem nézett Sloane-ra.
