Nem a megjátszott, feszült mosoly volt ez. Az a mosoly volt, amivel minden este betakartam, amikor kisgyerekként félt a vihartól.
– Nézz rám, Ash! – kiáltottam el magam, tiszta, csengő hangon, ami áthasított a lelátó feszült csendjén. – Csak a kesztyűt nézd! Csak az elkapót! Itt vagyok!
Asher megdermedt egy pillanatra. A tekintete megtalálta az enyémet a hálón keresztül. Láttam, ahogy a kis válla leereszkedik. A feszültség, ami a dobóállásban görcsbe rántotta a karját, egyetlen mély kilégzéssel távozott belőle. Megigazította a sapkáját, bólintott egyet – egyetlen apró, alig észrevehető mozdulattal –, majd hátat fordított a lelátónak.
Belenézett az elkapó jelzésébe.
Tyler Beck eközben elővette a rádióját a zsebéből.
– Mark, gyere fel a VIP-szektor hármas kapujához. Hozd a biztonsági szolgálat jegyzőkönyvét.
Nathan szeme elkerekedett. Megértette, mi következik. Ha a biztonságiak kísérik ki Sloane-t a pálya területéről a többi szülő és az iskola igazgatója előtt – aki két sorral feljebb ült az unokájával –, a társadalmi hírneve, a gondosan felépített „tökéletes családapa és nagylelkű filantróp” képe egyetlen másodperc alatt semmivé foszlik.
– Tyler, várj – mondta Nathan, és a hangja hirtelen könyörgővé vált. A keze a férfi karja felé nyúlt, de Tyler hátralépett, elkerülve az érintést. – Nem kell ezt csinálni. Sloane elmegy. Nem kell a biztonsági szolgálat. Ugye, Sloane?
Sloane Archer úgy nézett Nathanre, mintha az imént mászott volna ki a csatornából.
– Hogy én elmegyek? – sziszegte a nő. – Te hoztál ide, Nathan! Te könyörögtél tegnap este, hogy jöjjek el, mert meg akartad mutatni a volt feleségednek, hogy továbbléptél! Te hazudtál nekem a bírósági végzésről! Azt mondtad, Vivian egy hisztérikus senki, akinek semmibe sincs beleszólása!
– Sloane, fogd be a szád, az isten szerelmére! – sziszegte vissza Nathan a foga között, de már késő volt.
A szavak elhangzottak. Tisztán, érthetően, legalább harminc ember füle hallatára.
