– Itt van, Vivian. Rögzítettem az esetet. A bírósági végzés megsértése, jogosulatlan belépés a zárt zónába, és a rendbontás kísérlete. Aláírtam én is, és a vezetőedző is. Hétfőn reggel kilenckor személyesen viszem be Harrison bíró titkárságára, ha szükséged van rá a felügyeleti tárgyaláson.
– Köszönöm, Tyler – vettem át a papírt. – Többet segítettél, mint gondolnád.
– Csak azt tettem, ami a dolgom – nézett a pálya felé, ahol a fiúk még a felszerelést pakolták. – Asher remek kölyök. Nem érdemli meg ezt a cirkuszt. Senki sem érdemli meg.
Amikor Asher kijött az öltözőből a hátizsákjával a vállán, Nathan már nem volt sehol. A fekete Mercedesének a hűlt helye maradt a VIP-parkolóban; csendben, gyáván távozott az ötödik játékrész alatt, anélkül hogy megvárta volna a fia utolsó dobását, anélkül hogy gratulált volna a győzelemhez.
– Anya! – futott oda hozzám Asher, a poros baseballnadrágjában, a homlokán még ott száradt a verejték. – Láttad a harmadik strike-ot? Egyenesen a belső sarokra ment!
– Láttam, kicsim – öleltem magamhoz a vékony testét, beszívva a poros mez, a naptej és a tiszta gyermeki izzadság semmivel össze nem téveszthető illatát. – A legszebb dobás volt, amit valaha láttam tőled.
– Apa elment? – kérdezte halkan, a vállam felett a parkoló felé pillantva.
Elengedtem az ölelést, leguggoltam elé, és a szemébe néztem. Nem akartam hazudni neki. Nem akartam többé szépíteni a valóságot, de mérgezni sem akartam a lelkét Nathan gyűlöletével.
– Igen, Ash. Apának el kellett mennie – mondtam nyugodtan. – Voltak dolgai, amiket el kellett intéznie.
Asher egy pillanatig némán nézett a földre, a poros cipője orrával arrébb pöckölt egy kavicsot. Aztán felnézett. A tekintetében már nem volt ott az a zavarodottság, ami a meccs elején megbénította. Tizenegy éves volt, de a gyerekek sokkal tisztábban érzik az igazságot, mint ahogy azt a felnőttek gondolnák.
