Én visszasétáltam a névtáblámhoz.
Leültem az első sorba. Letettem a táskámat a lábam mellé, pontosan oda, ahová mindig is tettem az elmúlt hat évben.
A bíró bekiabálta a játékot.
– Batter up!
Asher a dombon állt. A teste laza volt, a tekintete fókuszált. Felemelte a bal lábát, a karja hátrahajlott, mint a megfeszített íj, és a labda – az a fehér bőr golyó a piros varrásokkal – süvítve hasított át a levegőn.
Pakk!
A bőrkesztyű hangja tökéletesen visszhangzott a lelátón.
– Strike three! You’re out!
A csapatunk padjáról felugrottak a fiúk, üvöltve, tapsolva. Asher megfordult a dombon, a kesztyűjével a combjára csapott, és a szemei egyenesen az első sorra szegeződtek.
Rám nézett.
Ott ültem. A helyemen. Ott, ahol lennem kellett.
Felemeltem a kezem, és mutattam neki az apró, titkos jelünket: a hüvelykujj és a mutatóujj összeérintését, a kört, ami azt jelentette kettőnk között: minden rendben van.
Asher szélesen elmosolyodott, a fogsora megvillant a napfényben, majd visszafutott a kispadhoz a társai közé, hogy megigya a vizeskulacsát.
A meccs után nem siettem el.
Megvártam, amíg a többi szülő lassan összeszedi a hűtőtáskákat és az összecsukható székeket. Mrs. Gallagher odajött hozzám, leült mellém a pad szélére, és némán a kezemre tette a meleg tenyerét.
– Vivian… – kezdte halkan, és a szemei nedvesek voltak. – Annyira sajnálom. Nathan azt mondta nekünk… Istenem, olyan meggyőző volt. Azt hittük, te nem akarsz jönni. Azt mondta, te kérted, hogy ne kelljen találkoznod a csapattal.
– Tudom, Sarah – feleltem szelíden, megszorítva az ujjait. – Nathan mindig nagyon jó volt a történetek kitalálásában. De a történeteknek van egy nagy bajuk: előbb-utóbb szembe kell nézniük a tényekkel.
Tyler Beck is odalépett, a kezében a hivatalos ligajegyzőkönyv másolatával.
