Mrs. Gallagher lassan elfordította a fejét Nathanről, és rám nézett. A tekintetében már nem volt sajnálkozás. Valami egészen más volt benne: a megdöbbenés és a mélységes szégyenérzet azért, amit az elmúlt hónapokban elhittek rólam.
– Mr. Pierce – mondta Tyler Beck kérlelhetetlenül. – A hölgynek két perce van, hogy elhagyja a létesítményt a déli kapun keresztül. Ön pedig dönthet: vagy felállítja azt a széket, csendben leül a kijelölt helyére a meccs végéig, vagy maga is távozik. De ha még egyetlen jelenetet rendez, a liga elnöksége a szezon hátralévő részére kitiltja a pálya százméteres körzetéből, a bírósági határozat megsértésének jegyzőkönyvét pedig még ma délután eljuttatjuk Harrison bíró irodájába.
Nathan állkapcsa megfeszült. Olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy a bütykei elfehéredtek. Rám nézett. A tekintetében ott égett az a mérgező, tehetetlen gyűlölet, amit a manipulátorok éreznek, amikor a tükör, amit a világ elé tartottak, hirtelen darabokra törik, és a saját torz arcuk bámul vissza rájuk.
– Ezt még megbánod, Vivian – suttogta, alig hallhatóan, de a szavait leolvastam a szájáról.
Nem válaszoltam. Egyetlen milliméternyit sem mozdult az arcom. Csak a telefonomra pillantottam, ahol a felvétel – a fotó Sloane-ról a névtáblám alatt, az időkóddal, az elküldött fenyegető SMS-sel és Tyler Beck feljegyzésével – már biztonságban pihent az ügyvédem felhőalapú tárhelyén.
Sloane sarkon fordult. A magassarkú léptei dühösen koppantak a fémrámpán, ahogy a kijárat felé sietett. Nem várta meg Nathant. Beült a fehér Porsche terepjárójába a parkolóban, a motor felbőgött, a kavics megcsikordult a kerekek alatt, és elviharzott.
Nathan ott maradt egyedül.
Lassan, megalázottan lehajolt, felállította a felborult műanyag széket. Nem ült le rá. Nem mert leülni. Beállt a leghátsó sor árnyékába, a ponttábla alá, a karjait keresztbe fonva a mellkasán. A férfi, aki negyven perccel ezelőtt még az egész stadion ura akart lenni, most egy sötét sarokba szorított idegenné zsugorodott.
