A környező padokon ülő szülők – a könyvelők, az orvosok, a tanárok, akikkel hat éve együtt vittük a gyerekeket a szombati edzésekre – lassan elnémultak. Mrs. Gallagher, aki mindig házi süteményt hozott a félidőben, a szájához kapta a kezét. Mr. Kowalski, a segédedző, lassan letette a stopperóráját a korlátra, és hátrafordult.
Mindenki nézett.
Nathan hónapokon át terjesztette róluk, rólunk, a baráti körünkben, hogy én vagyok az, aki tönkreteszi a kisfiunk életét. Hogy a válás oka az én mániákus depresszióm, a féltékenységi rohamom, és az, hogy nem tudom elviselni az ő sikereit. Az emberek udvariasak voltak velem a szupermarketben, de láttam a szemükben a sajnálkozó óvatosságot. Azt hitték, amit Nathan mondott, mert Nathan mindig elegáns volt, mindig pontos, mindig kontrollált.
Most azonban a repedések a valóságot mutatták.
A pályán a bíró sípja újra megszólalt.
– Csere a dobódombon! – kiáltotta a vezetőedző.
Asher ott állt a domb közepén. A száma – a hetes, amit még az apja választott neki, mert Nathan fiatalkorában hetesben játszott – kissé ferdén feszült a hátán. A fiam vékony volt, a baseballsapka ellenzője alól kilógott a sötét haja, ami pontosan olyan hullámos volt, mint az enyém. A kesztyűjét az álla alá szorította, és a tekintete megint felénk vándorolt.
Nem a labdát nézte. Nem az elkapót.
A felborult széket nézte. Az apját, aki vörös fejjel gesztikulált Tyler Beck előtt. És nézte Sloane-t, aki a kerítés mellett állt, haragtól remegő ajkakkal.
A szívem úgy szorult össze, mint egy satuba fogott dió. Tizenegy éves volt. Tizenegy évesen nem az lenne a dolga, hogy a felnőttek mocskos hatalmi játszmáit figyelje a dobódombról. Neki dobnia kellene: gyorslabdát, csavart, bármit, amitől a por felszáll, és amire a csapattársai rácsaphatnak a kesztyűjükkel.
Felálltam a harmadik bázis melletti padról.
Nem néztem Nathanre. Nem néztem Sloane-ra sem. Odaléptem a hálóhoz, pontosan oda, ahol Asher látómezeje tiszta volt. Két ujjamat a dróthálóba fontam, kihúztam magam, és elmosolyodtam.
