– Nem baj – mondta csendesen, és megfogta a kezemet. – Te itt voltál. És ez a lényeg.

– Mindig itt leszek, Asher. Mindig az első sorban.

Elindultunk a régi, kissé karcos családi autónk felé. A délutáni szél kellemesen hűsítette az arcunkat, a fák zöld lombjai békésen zizegtek a sportpálya körül.

Ahogy beültem a volán mögé, a telefonom megrezgett a táskámban.

Egy újabb üzenet volt Nathantől:

„Tönkretetted a hitelemet a liga előtt. Sloane elhagyott. Azt hiszed, nyertél, Vivian? A tárgyaláson elmondom a bírónak, hogy te rendezted meg ezt a provokációt. Minden centedet el fogom perelni.”

Néztem a képernyőt néhány másodpercig.

Hat hónappal ezelőtt egy ilyen üzenettől pánikrohamot kaptam volna. Remegett volna a kezem, zokogtam volna a fürdőszoba padlóján, és azon gondolkodtam volna, mit rontottam el, hogyan kérhetnék bocsánatot, hogyan simíthatnám el a haragját, hogy ne bántsa a fiamat.

Most azonban egyetlen izmom sem rándult meg.

Nem töröltem ki az üzenetet. Továbbítottam az ügyvédemnek, Sarah Vance-nek, egyetlen rövid megjegyzéssel kísérve: „Újabb bizonyíték a folyamatos zaklatásra és a bírói végzés megsértésére a hétfői sürgősségi beadványhoz.”

Aztán lezártam a képernyőt, és a telefont a kesztyűtartó mélyére csúsztattam.

– Anya? – nézett rám Asher a jobb oldali ülésről, miközben bekattintotta a biztonsági övét. – Megállunk a Dairy Queennél egy fagyira? Azt mondtad, ha nyerünk, jár a csokis örvény.

Ránéztem a fiamra. A tiszta, békés arcára, a csillogó barna szemeire, amelyekben végre nem volt félelem.

– Két gombóc jár, bajnok – mosolyodtam el, és elfordítottam a slusszkulcsot. – Neked is, meg nekem is. Megérdemeljük.

A motor halkan felzúgott, és lassan kifordultunk az Oakridge-i sportkomplexum kapuján a szabad, napfényes országútra. A porfelhő lassan leülepedett mögöttünk a visszapillantó tükörben, és életemben először tudtam, minden kétséget kizáróan tudtam: a meccs véget ért, és mi nyertünk.