Dmitri tíz perccel később jött be.
“Vacsorázol?”
“Nem,” válaszolta Marina.
“Milyen kár.” Olga jól főz.
Marina nem válaszolt. Ez a mondat fájdalmat okozott neki, nem a jelentésével, hanem a hangvételével. Így beszélünk egy új ház hölgyéről.
Öt nap telt el. Olga átvette a nappalit, kinyitotta a kanapét, és saját lepedőivel fedte be. A fiúk egy matracon aludtak, amit Dmitri talált valahol.
Marina egyre később jött haza. Nem azért, mert annyi munkája lett volna, hanem mert nem volt hová mennie. Fizikailag az ajtó ugyanaz volt. De az ajtó mögött most már külügy, külföldi hangok és az idegen ételek illata volt.
Csütörtök este hallotta, ahogy Olga telefonon beszél a konyhában. Hangja nyugodt volt, nevetett. Marina megállt a folyosón, és akaratlanul hallgatott.
“Nem, de nagyon furcsa, mondom neked,” pontifizálta Olga. Úgy sétál át a lakáson, mintha citrom lenne a szájában. Gyermekek nélkül, keserűen semmi sem illik hozzá. Dima egy szent türelmét mutatja. Az ő helyében már régóta kérdéseket tettem volna fel magamnak.
A világ elsötétült Marina szeme előtt. A saját folyosóján állt, abban a lakásban, amit Dmitrivel együtt vettek, ahová minden fillért befektetett, és hallgatta, ahogy egy idegen fürdőköpenyben kritizálja őt a barátainak.
Bement a konyhába. Olga megfordult, még csak meg sem ijedt. Ne pirulj el. Ő egyszerűen csak azt mondta a telefonon: “Rendben, visszahívlak,” és letette a kezet az asztalra.
“Akartál valamit?” kérdezte Olga, miközben beleharapott egy sütit.
“Olga, mindent hallottam.
“És akkor mi van?” Jogom van privát beszélgetésekhez, ugye?
“Nem a házamban, és nem rólam.
Olga egy pattogó hanggal tette az asztalra a csészét, és hideg mosollyal nézett Marina-ra.
“A bátyámmal élek, nem veled. Ha nem tetszik, ott van az ajtó.
Ezek a szavak úgy lebegtek közöttük, mint egy guillotine penge. Marina érezte, ahogy a vér dobog a halántékában. De nem kiáltott. Egyszerűen megfordult és elment.
