“Mit tett a feleséged megint?” jeges hang dörgött fel. Olga sírva fakad! Gyerekek az utcán vannak! Micsoda szívtelen szörnyeteg ez a nő az oldaladban?!
“Nina Pavlovna,” szólt közbe Marina, miközben a telefonhoz lépett. Olga öt napot töltött nálam az engedélyem nélkül. Ez idő alatt megsértett, kritizált harmadik féleknek, és azt mondta, el kell hagynom az otthonomat. Nem vagyok szívtelen. Otthon gyakorolom a jogaimat.
“Elutasítod a családodat!”
“Én védem a házamat.”
“Dima,” remegett Nina Pavlovna hangja. Ha nem állsz a nővéred oldalára, már nem vagy a fiam.
Dmitri Marinára nézett, majd a telefonra. Útkereszteződésnél állt, és a két út ellentétes világokhoz vezetett. Meghozta a döntését: megragadta a kabátját, az autókulcsait, és szó nélkül elment.
“Te akartad,” mondta a lépcsőn.
Az ajtó becsukódott. Marina egyedül volt a folyosón, ahol mások cipőjének illata még mindig lebegett. Elővette az anyja képét a polcról, elvitte a hálószobába, és az éjjeliszekrényére tette.
Két hét telt el. Marina egyedül élt. Új keretet vett – fából, meleg mézes színűből. Felállította az üveget, óvatosan visszatette a fotót, majd visszatette a folyosó polcra, a szokásos helyére.
A lakás ismét az övé lett. Visszatette az üvegeket a sorba. Eldobta a repedt edényt, amibe Olga töltötte a teát. Kimosta a köntöst, de soha többé nem akarta felvenni; Vett egy újat, lenvászon, kékesszürke.
Dmitri egy szerda este látogatott. Marina a konyhában volt, elmerülve egy könyvben. Ránézett a képernyőre, hagyta, hogy háromszor csörögjön, majd felvette.
“Marina,” mondta nyugodt, könyörgő hangon. Próbáljunk meg az elejéről kezdeni. Menjünk el pszichológushoz. Javítsuk meg.
“Dima, ezt már megoldottam.
“Mit jelent ez?”
“Ez azt jelenti, hogy nincs már semmi bizonyítanom senkinek.” Nem neked, nem a nővérednek, sem az anyádnak. Elegem van abból, hogy tévedek csak azért, mert otthon vagyok.
“Ezt nem teheted…”
“Tudok.” És én is ezt csinálom.
“Marina, impulzusból cselekedtem. Nem kellett volna elmennem. Két nappal később rájöttem, de nem tudtalak felhívni. Büszkeség.
“Büszkeség?” Ezt büszkeségnek hívod? Mindennel vádoltál el. Nem engem választottál, Dima. Ez nem az első alkalom. Mindig azt választottad, aki a leghangosabban kiabált.
“Jöhetek?”
“Nem.
“Marina…
“Válást fogok kérni,” mondta. A lakás közös tulajdon, ezt jogi úton fogjuk rendezni, kiabálás vagy nyomás nélkül. Nem kívánok neked rosszt. De többé nem akarok olyan férfival élni, aki nem hall engem.
