Letette a telefont, kikapcsolta a telefonját, és töltött magának egy csésze teát. A falak mögött halálos nyugalom volt. Senki sem futott, kiabált, nem csapódott ajtókat. A pohárban lévő sütikek épek voltak.
Három nappal később Svetlana felhívott. Hangja furcsa volt, dühöt és diadalat keverve.
“Marina, ülj le.” Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy Igor kidobta Olgát? Hogy mindent megnyert a bíróságon?
“Igen, miért?”
“Nos, a szomszédom, Irina a közjegyzői irodában dolgozik, ahol mindezt rögzítették. Véletlenül találkozott a dokumentumokkal. Sosem volt tárgyalás, Marina. Olga maga adta el a részesedését Igornak. Önként. Négy és fél millióért. Készpénzt kapott.
Marina csendben maradt.
“Hallasz engem?” Svetlana ismételte. Olga nem áldozat. Elvette a pénzt, elrejtette, és ingyen élhetett egy előadást. Otthon. A házadban.
“Négy és fél millió,” ismételte Marina.
“Igen.” És tudod, mi a legaljasabb dolog? Dmitri tudott róla. Irina azt mondja, hogy egy férfi is jelen volt az aláíráson, és leírása szerint ő volt az. Segített neki lezárni az eladást.
Marina visszatette a kézicsapot az asztalra. Egy percig ült, és bámulta anyja képét a polcon. Aztán Dmitri számát tárcsázta.
“Dima, egy kérdés.” Tudtad, hogy Olga önként adta el a részesedését?
Egy hosszú, fullasztó szünet.
“Ki mondta neked?” A hangja megváltozott. Már nem bűntudat, hanem félelem.
“Nem számít, ki. Tudtad?
“Ez bonyolultabb, mint gondolnád…
“Válaszold.” Tudtad?
“Igen,” kitörte végül ki. De a pénz az adósságaiba ment, ő…
“Állj. Nem érdekel, hová ment a pénz. Hazudtál nekem, úgy tetted, mintha az utcán lenne, hoztad be a nővéredet a házamba. Tudtad, hogy milliókat keresett. És csendben néztél mindent, miközben ő engem sértett. A pénzét választottad a becsületem helyett.
“Marina, én…”
“A beszélgetés véget ért, Dima.” Örökké.
Letette a telefont, és kikapcsolta a telefonját. Elővett egy kis fehér gyertyát a fiókból, meggyújtotta, és a keret közelébe helyezte. Anyja arca mintha vigyázna rá, és Marina mostanában mosolygott – hosszú idő után először.
