Két napot töltött Svetlanánál. Megsimogatta a macskát, teát ivott a verandán, csendben maradt. Biscuit dorombolt, csukta a szemét, és Marina egy egyszerű gondolattal lepte meg magát: a csend nem üresség. Erre mindig is szüksége volt.
Szombat reggel tért vissza. Kinyitotta az ajtót, és hirtelen megállt. A folyosó úgy nézett ki, mint egy nomád tábor. A dobozokhoz bevásárlótáskák, két műanyag vödör tele játékokkal, egy halom gyerekruha a cipőpolcon. Kedvenc papucsa – fehér, hímzett cseresznye díszítéssel – a kabáttartó alatt hevert, a falnak tolva.
Belépett a nappaliba. Olga a kanapéágyon ült, és valamit nézett egy tableten. A fiúk futottak végig a folyosón.
“Ó, visszajöttél,” mondta Olga. Azt hittük, végleg eltűntél.
Marina nem válaszolt. Elhaladt mellette, a hálószoba felé indult. Ekkor Artyomka, a legidősebb, műanyag karddal rohant végig a folyosón. A cipőtartónak ütközött, és egy váz leesett.
Egy üvegtörés. Csend. Marina megfordult.
A padlón feküdt a kép az anyja fényképével. Az üveg négy darabra tört, a szilánkok csillogtak a csempézett padlón. A kisfiú megdermedt, és Marinara és az anyjára nézett, rémült.
Marina előrehajolt, felvette a keretet, és gyengéden megrázta a fotón látható üvegszilánkokat. Nem sérült meg, csak egy kissé görbe sarok volt. Felült, és a mellkasához szorította a lövést.
“Artyomka, gyere ide,” hívta lustán Olga. Hát, te dobtad el, és akkor mi van? A váz semmibe sem kerül, veszünk még egyet.
“Ez az egyetlen kép anyámról,” mondta halkan Marina.
“És akkor mi van?” A fotó éppen van. Ne csinálj drámát.
Marina Olgára nézett. Aztán Dmitri, aki kijött a fürdőszobából, kezei még nedves voltak. Aztán megint a szilánkok, amik a padlón csillogtak. Ezután egyenletes, nyugodt hangon, remegés nélkül mondta:
“Holnap dél előtt Olga és a gyerekek eltűnnek.”
“Mi?” Olga felült a kanapéra. Komolyan mondod?
“Természetesen.
“Dima, hallod a feleségedet?” Olga mondta, miközben a testvéréhez fordult.
