Dmitri a szobában ült, elmerülve a telefonjában. Marina belépett, és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.
“A nővéred épp most kért, hogy hagyjam el a házamat.
“Mi?” Mikor van ez?
“Épp most.” A konyhában. Szó szerint: “Ha nem tetszik, ott van az ajtó.”
“Biztosan félreértettél,” mondta Dmitri azzal a hangon, amit Marina mindenek felett gyűlölt. A mediátor hangja, akinek nincs szándékában semmit megváltoztatni. Ideges, nehéz neki.
“És nekem ez könnyű?”
“Felnőtt nő vagy, Marina. Légy egy kicsit türelmes. Majd talpra áll és elmegy.
“Mikor?” Egy hónap múlva? Egy év múlva? Még csak nem is keres lakhatást, Dima. Átszervezte a konyhámat. Telefonon lekicsinyel engem. Ő az én ruháimat viseli…
“Nagy ügyet csinálsz belőle egy köntösért?” mondta, miközben felhúzta a szemöldökét.
Marina lehunyta a szemét, és lassan kifújta a levegőt. Nem, nem a fürdőköpeny miatt volt. Azért, mert az a férfi, akiben megbízott, nem őt választotta.
Másnap reggel összepakolt egy kis táskát, amit Svetlanának hívtak, és elindult. Nem futott el, hanem elment. Gondolkodni azon. Nyugodtan hozni döntést, nem mások kiáltásának nyomása alatt.
Svetlana vidéken élt, egy verandával díszített faházban. Felesleges kérdések nélkül köszöntötte, felmelegítette a vízforralót, vett egy kis mentás teát, és egy öreg, cirmos macska, Biscuit azonnal Marina ölébe bújt, mintha tudná, pontosan erre van szüksége.
“Mondd el,” mondta Svetlana, miközben leült vele szemben.
“Megint eltévedtem, Sveta. Pont, mint tíz évvel ezelőtt. Ugyanez a helyzet. Először kisebb engedmények, aztán nagyok. És végül már nem létezel.
“Akkor megengedted. És most?
“Most nem.
“És mit tervezel tenni?”
“Visszamegyek, és beállítom a feltételeimet.” Nem ultimátum, feltételek. Ez az otthonom, és a szabályaim szerint fogok ott élni.
Svetlana ránézett, és csendben bólintott. Majd hozzátette:
“Tudod, mi a legrosszabb?” Akkor van az, amikor nyomás alatt áll, hogy kilépj a saját otthonodból, és ráadásul felelősségre kerülsz az ellenállásért.
“Pontosan,” mondta Marina. Pontosan így érzek.
