Ekkor vettem észre egy papírt a párnámban. Egy kis darab krémszínű levélpapír, szépen félbe hajtva. Én vittem. Az első vonalat Ethan ismerős, rendezetlen kézírásával húzta meg:
> *Állj magadnak.*
Alatta egy újabb üzenet volt. A keskeny, ferde betűk egyértelműek voltak. Margaret.
> *Nézzük meg, ki jön megmenteni most.*
Megjavítottam a papírt. Újra elolvastam. Aztán harmadszor is. Biztosan rossz vicc lehetett. Talán elmentek látogatóba, és úgy döntöttek, hogy megijesztenek?
De minél többet néztem a szobát, annál lehetetlenebb volt elhinni ezt a magyarázatot. Kinyitottam a szekrényt: üres. Ellenőriztem a poggyásztartót: semmi. Bementem a fürdőszobába: minden személyes holmija, ami Ethan és a családja volt, eltűnt. Csak néhány piperecikkem maradt.
A gyomrom összerándult. Ez nem vicc volt. A férjem és a családja összepakolták a táskáikat és elszöktek, amíg én aludtam.
A szekrénybe épített kis széfhez rohottam. A fémajtó már nyitva volt. Bent teljes üresség. Az útlevelemet előző este tárolták, akárcsak a telefonom. Mindketten eltűntek.
Megálltam. Néhány másodpercig az elmém nem volt hajlandó befogadni, amit a szemem látott. Aztán rápillantottam az órára: 9:40 volt.
Ethan és a családja már mérföldekre lehetett távol. Talán kényelmesen ültek egy vonaton, valahol reggeliztek, vagy nevetettek azon, mennyi időbe telik, mire rájöttem, mit tettek. Közben egyedül voltam egy idegen országban, útlevél nélkül, és a telefonom nélkül, ami az összes utazási információmat tartalmazta.
Az ágy szélére ültem. Rettegés hulláma söpört végig rajtam. Mit tegyek? Hogyan jutok haza? Hogyan hagyhatott szándékosan valaki, aki megígérte, hogy szeret és megvéd, ilyen helyzetbe kerül?
Egy rövid pillanatra úgy éreztem, hogy sírni akarok. Aztán újra ránéztem a szóra.
> *Állj magadnak.*
És furcsa módon ezek a néhány szó hirtelen tisztánlátást hoztak a gondolataiba.
A nevem Claire Bennett. Nem vagyok az a típus, aki könnyen elveszíti az irányítást.
