A férjem két ujjal átadta nekem az economy beszállókártyámat, és azt mondta: “Ismerd a helyed.” Anyja rápillantott a saját kezében tartott első osztályú jegyre, és hozzátette: “Az első osztály a családnak van.” Nem mondtam semmit. Odamentem a check-in pulthoz, és megadtam az ügynöknek az igazolványomat. Két másodperccel később a képernyője vörösre villant – és a mosoly eltűnt az arcáról.

6. Fejezet: A Meridian ébredése
A következő tíz nap Maui-n olyan volt, mint egy hosszú, tisztító lélegzetvétel. A villa egy hegyoldalban feküdt, végtelenített medencével (infinity pool), ahonnan a Csendes-óceánt lehetett látni. Minden reggel kávét ittam a teraszon, miközben Arthur hívott a fejleményekkel.

– Claire, drágám, a helyzet még annál is jobb, mint gondoltuk – mondta Arthur a negyedik napon. – Nemcsak repülőjegyeket vett a nőnek. Találtunk egy közös bankszámlát is, ahová a te céges kártyádról “tanácsadói díj” címszóval utalt pénzeket Elenának. Ezzel átléptük a szövetségi bűncselekmény határát. Készpénzmosás és sikkasztás.

– Hol van most Richard? – kérdeztem, miközben a lábamat a hűvös vízbe lógattam.
Arthur felnevetett.
– Nos, a hitelkártyái bedőltek a második napon Maui-n. Emily és a férje kénytelen volt a saját pénzükön visszarepülni Seattle-be, de Richardnak és Patriciának nem maradt kerete a drága, last-minute jegyekre. Úgy tudom, egy olcsó motelben húzták meg magukat három napig, aztán Richard kölcsönkért az egyik haverjától. Jelenleg Seattle-ben vannak. A ház zárait tegnap lecseréltettem, és kiállítottuk a távoltartási végzést, mivel a tulajdonjog 100%-ban a te neveden van.

– És Elena?
– Elena Rostova, amint rájött, hogy a pénzcsap elzárult, és a rendőrség nyomozni kezdett, felszívódott. Állítólag visszament Európába. Hidd el, patkányok ők, Claire, akik elsők közt hagyják el a süllyedő hajót.

Tíz nappal később barnán, kipihenten és erősebben, mint valaha, felszálltam a gépemre (ezúttal természetesen a Residence lakosztályban), hogy visszatérjek Seattle-be.

Amikor landoltam, nem mentem haza. Egyenesen a Pacific Meridian Aviation seattle-i központjába mentem. Apám egykori irodaépületébe.

Amikor beléptem a lobbiba, az alkalmazottak összesúgtak. Tudták, ki vagyok, de évek óta nem láttak. A lift felvitt a legfelső emeletre, a vezérigazgatói tárgyalóba, ahol Arthur és az igazgatótanács várt rám.

– Uraim – mondtam, miközben leültem a hosszú, üveg asztalfőre. Az apám székébe. – Az elmúlt években túlságosan is a háttérben maradtam. Engedtem, hogy mások hozzanak döntéseket helyettem, mind a magánéletemben, mind a cég ügyeiben. Ennek vége. A mai naptól aktívan átveszem a részesedésemhez tartozó irányító szerepet.