A férjem két ujjal átadta nekem az economy beszállókártyámat, és azt mondta: “Ismerd a helyed.” Anyja rápillantott a saját kezében tartott első osztályú jegyre, és hozzátette: “Az első osztály a családnak van.” Nem mondtam semmit. Odamentem a check-in pulthoz, és megadtam az ügynöknek az igazolványomat. Két másodperccel később a képernyője vörösre villant – és a mosoly eltűnt az arcáról.

Kivettem Marcus asszisztensének kezéből a négy új, vékony papírra nyomtatott beszállókártyát, és Richard mellkasához nyomtam.
– Íme az új jegyeitek. 42. sor. A toalett mellett. Nem töröltem az utat, mert Patricia megérdemli a nyaralását. És én is. De az utazási feltételek megváltoztak.

Patricia remegő kézzel vette át a papírt.
– Negyvenkettedik sor? Én oda nem ülök! Előbb halok meg!
– Akkor maradj Seattle-ben, Patricia – mosolyogtam rá fagyosan. – Bár ahogy korábban oly bölcsen megjegyezted… az első osztály a családnak van. És ti már nem vagytok a családom. Úgyhogy… ismerjétek a helyeteket.

Megfordultam, és elindultam a beszállókapu felé. Ahogy végigsétáltam a folyosón, hallottam Patricia visítását, Richard káromkodását, és a biztonságiak hangját, ahogy rendre utasítják őket. Soha életemben nem éreztem magam ilyen szabadnak.

4. Fejezet: A 42. sor és a Residence
A Residence lakosztály nem csupán egy ülés volt. Egy privát kabin volt a repülőgép legelső részében, saját bőrkanapéval, egy teljesen lehajtható ággyal, hatalmas képernyővel és egy kis privát fürdőszobával. Amikor beléptem, egy mosolygós légiutaskísérő azonnal egy pohár Dom Pérignont nyújtott át, és egy forró, levendulaillatú törölközőt.

Becsuktam a kabin ajtaját, levettem a cipőmet, és hátradőltem a plüss kanapén. Az elmúlt óra adrenalinszintje lassan csökkenni kezdett, és helyét egy hideg, számító tisztánlátás vette át. Még volt hat órám Maui-ig. Hat óra, amit arra használhatok, hogy megtervezzem Richard teljes, tökéletes megsemmisítését.

Eközben a gép farokrészében a pokol elszabadult.

Később, amikor az egyik légiutaskísérő – akit Marcus felkészített a helyzetre – behozta nekem a frissen sült homárt, nevetve mesélte el a helyzetet.
– A Carter család rendkívül… hangos volt a beszállásnál, hölgyem.

Ahogy elmesélte, Patricia majdnem sírva fakadt, amikor meglátta a középső ülést a 42. sorban. A gép teljesen tele volt, így esélyük sem volt cserélni. Richard az ablakhoz szorult, Patricia mellé, Emily és a férje pedig a másik oldalra. A mosdó ajtaja folyamatosan nyílt és csukódott, közvetlenül a fejük mellett, és az illatok messze elmaradtak az első osztály rózsaillatú levegőjétől.