Követtem őt a konyhába. Leült a faasztal mellé, ugyanarra a székre, ahol Arthur ült a reggeli kávéja mellett. A tekintete körbejárt a helyiségen: a tiszta pultokon, a kikapcsolt tűzhelyen, a sarokban álló tölgyfa tálon.
– Kristen nem jött velem – mondta Patrick, anélkül, hogy kérdeztem volna. – És Oliver sincs itt. Nem akartam, hogy… nem akartam pajzsként használni a gyereket.
– Helyes – feleltem, miközben feltettem a teáskannát a gázra. – Ideje volt, hogy egyszer egyedül gyere el.
Patrick a két kezébe temette az arcát. Hosszú másodpercekig mozdulatlanul ült, a vállai lassan, ütemesen emelkedtek és süllyedtek a fojtott lélegzetvételektől.
– Anya… – szólalt meg végül a tenyere mögül, és a hangja megcsuklott. – Borzalmas napok voltak. Kristen nem hajlandó beszélni velem, csak ha ordít. Azt mondja, váljunk el, mert nem álltam ki mellette a családja előtt. Azt mondja, te egy nárcisztikus, gonosz nő vagy, aki szándékosan tette tönkre az életünket, és hogy nekem választanom kell: vagy ő és a gyerek, vagy te.
Nem szóltam közbe. Megvártam, amíg a víz forrni kezd a kannában, lekapcsoltam a lángot, leforráztam a kamillateát, és elé tettem egy gőzölgő bögrét. Aztán leültem vele szemben.
– És te mit választasz, Patrick? – kérdeztem csendesen.
A fiam felkapta a fejét. A szemei vörösek voltak, a tekintetében ott lüktetett a mélységes, bénító kétségbeesés.
– Nem akarom elveszíteni a fiamat, anya! – tört ki belőle a sírás, és a keze megrándult a teásbögre mellett. – Nem akarom, hogy Oliver apa nélkül nőjön fel! De… de az elmúlt három napban, ahogy ott ültem a nappalinkban, és hallgattam Kristen üvöltözését… hirtelen eszembe jutottál te. Eszembe jutott, ahogy csütörtök reggel álltál a sütő mellett. A kötényed. Az a csend, ami körülvett, amikor lekapcsoltad a gázt.
Patrick megragadta a forró bögrét, mintha a melegébe kapaszkodna, hogy ne zuhanjon mélyebbre.
