– Nem lesz kész délután ötre, Kristen – mondtam. A hangom megdöbbentően nyugodt volt. Nem emeltem fel. Nem remegett a torkom. Olyan tiszta és sima volt, mint a befagyott tó tükre. – Mert nem lesz pulyka.
Patrick felhorkant, és letette az almaleves poharat a pultra.
– Anya, fejezd be. Most azonnal. Ez nem vicces. Kristen anyja és a testvére már úton vannak a reptérről. Oliver éhes. Nem játszhatod a sértődött óvodást a saját házadban!
– Pontosan, Patrick – fordultam felé, és most először néztem mélyen a szemébe, olyan tekintettel, amit talán tízéves kora óta nem látott rajtam. – A saját házamban vagyok. És a saját házamban nem eszem a pincében. Nem ülök a kazán mellett, hogy a vendégeid kényelmesen terpeszkedhessenek azon a helyen, amit harmincegy évig az apáddal tartottunk fenn. És mivel úgy tűnik, az asztalnál nincs hely a háziasszonynak, a háziasszony úgy döntött: az asztal ma üres marad.
– Te megőrültél – lépett előre Kristen, és az arca vörös foltokkal telt meg. – Négy napja erről beszélsz! Hogy mekkora pulykát vettél! Hogy milyen áfonyamártást főztél! Most meg mindent kidobsz az ablakon egy apró logisztikai megjegyzés miatt? Tönkreteszed az egész ünnepünket!
– Nem teszem tönkre, Kristen – válaszoltam, és megigazítottam a kardigánom ujját. – Csak visszaadom nektek a szabadságotokat. Ha a jelenlétem túl szűkös az asztalnál, akkor a főztöm is felesleges teher. Menjetek el egy étterembe. Az autópálya mellett a nagy steakhouse nyitva van hálaadáskor is. Ott annyi helyet bérelhettek a pénzetekért, amennyit csak akartok, és senkit sem kell a pincébe küldenetek a kényelmetekért.
– Anya! – kiáltott fel Patrick, és a hangjában megjelent a pánik. Nem az anyja iránti aggodalom pánikja volt ez; a társadalmi megalázottság, a kényelmetlenség, a széteső forgatókönyv miatti hisztéria volt. – Az összes hely tele van a városban! Hetekkel ezelőtt kellett volna asztalt foglalni! Tizenegyen vagyunk! Hová vigyem a családomat hálaadáskor?!
