– Patrick – vágtam el a szavait, és a nevének kiejtése olyan súllyal nehezedett a vonalra, hogy a fiam azonnal elhallgatott. – Harmincnégy éves felnőtt férfi vagy. Ne Kristen mögé bújj. Kristen egy idegen volt ebben a családban, aki idehozta a maga szokásait és a maga gőgjét. De te… te az én fiam vagy. Te ebben a házban nőttél fel. Te láttad, ahogy apád minden hálaadáskor megcsókolta a kezemet az asztalfőn, és megköszönte az ételt, mielőtt bárki hozzáért volna a villájához. Te tudtad, mit jelent ez az ünnep. És te voltál az, aki félrenézett, amikor a feleséged a kredenc sarkára dobta a nevemet.
Csend lett a vonalban. Csak Patrick nehéz, zaklatott lélegzetvétele hallatszott, és a háttérben a távoli étterem tompa moraja.
– Anya… – szólalt meg újra, és a hangjából most először tűnt el a gőg, helyét átadta az a vékony, riadt bizonytalanság, amit kisfiú kora óta ismertem nála. – Most… most mit akarsz, hogy csináljak?
– Semmit, Patrick – feleltem. – Ma már semmit sem tehetsz. Menjetek haza. Vidd haza Olivert, fektesd le aludni. És mielőtt elalszol, nézz a tükörbe, és gondold végig, hogy ki vagy te valójában: egy férfi, akinek van gerince, vagy csak egy árnyék, aki mindig arra hajlik, amerről a kényelmesebb szél fúj.
– Mikor jöhetek át? – kérdezte halkan.
– Ne gyere át holnap, Patrick. És a hétvégén se gyere. Most egy ideig csendre van szükségem ebben a házban. Túl sok éven át voltam láthatatlan ahhoz, hogy most azonnal elfelejtsem, milyen érzés volt végre láthatóvá válni.
Letettem a telefont.
Nem kapcsoltam ki, de letettem a kredenc szélére, oda, ahová Kristen a nevemet dobta reggel.
Felkeltem az asztalfőről, bementem a nappaliba, és megálltam a kandalló felett függő kép előtt. Arthur nézett rám róla: a kissé kopaszodó homlokával, a nevetőráncaival a szeme sarkában, és azzal a csendes, megnyugtató bizonyossággal, ami mindig körülvette őt.
