A telefon délután három órakor szólalt meg a zsebemben.
Nem ugrottam fel. Megvártam a negyedik csörgést, majd lassan elővettem a készüléket. Patrick neve villogott a kijelzőn.
– Igen, Patrick – mondtam, a kagylót a fülemhez szorítva.
A háttérből tompa, zűrzavaros zaj szűrődött be: edények csörömpölése, idegenek hangos nevetése, egy pincér sietős léptei és egy gyermek sírása.
– Anya… – Patrick hangja fojtott volt, tele tehetetlen dühvel és fáradtsággal. – Meg vagy elégedve magaddal? Boldog vagy most?
– Nem vagyok boldog, Patrick – válaszoltam halkan. – De békében vagyok.
– Békében?! – csattant fel a fiam, és a hangja megremegett a telefonban. – Két és fél órát vártunk egy asztalra a külvárosi autópálya-pihenőnél! Oliver hisztizik, Kristen anyja rosszul lett a huzattól, a pulykaszelet, amit elénk raktak, száraz volt, mint a fűrészpor, és ötszáz dollárt hagytam ott egy olyan étkezésért, amit senki sem tudott megenni! Ezt akartad? Megbüntettél minket?
– Nem büntettelek meg titeket, Patrick – mondtam, és a hangom nem váltott élesebbre. – Ti büntettétek meg saját magatokat. Te voltál az, aki ma reggel a szemembe nézett, és azt mondta, hogy nem mindegy-e, hol rágom meg a húst. Te voltál az, aki elfogadhatónak találta, hogy a saját anyádat a pincébe küldd, mint egy leprást, akinek nincs helye a fényben. Én csak komolyan vettem a szavaidat. Ha a házamban nincs helyem az asztalnál, akkor az ételnek sincs helye a ti gyomrotokban.
– Kristen nem úgy értette! – kiáltotta Patrick a kagylóba, de a szavaiban már nem volt igazi meggyőződés, csak a sarokba szorított ember kapkodása. – Ő csak helyet akart csinálni!
