– Nem az én gondom, Patrick – mondtam.
Megfordultam, kiléptem a konyhából, átmentem a folyosón, és beléptem az étkezőbe.
Az asztal már meg volt terítve. Az előző este három órát töltöttem azzal, hogy a tizenegy tányért felrakjam. A finom porcelán, az ezüst evőeszközök, a szalvétákba hajtogatott apró fenyőágak, a kis névkártyák, amiket kézzel írtam meg mindenkinek: Oliver, Patrick, Kristen, Beatrice néni… és a legvégén, az asztalfőn, ott állt az én kis kártyám is: Nagyi.
Kristen már átrakta azt a kártyát. Észre sem vettem reggel, de most megláttam: a kártyám le volt téve a kredenc sarkára, a sótároló mellé, oda, ahová az elhasznált papírokat szokás dobni.
Odaléptem az asztalhoz, levettem a nevemre szóló kártyát, a zsebembe csúsztattam, majd kinyitottam a teraszajtót, és kiléptem a hűvös, novemberi levegőre.
A házban kitört a hangzavar.
Kristen hangja élesen, fojtogatóan vágott át a falakon, Patrick védekező motyogása kísérte, majd a bejárati ajtó nyitódása jelezte, hogy megérkezett a család többi része. Hallottam az üdvözléseket, a kabátok levetésének zaját, majd a döbbent csendet, amikor Kristen elhadarta nekik a hírt: Dorothy megtagadta a vacsorát.
Senki sem jött ki utánam a teraszra. Egyetlen lélek sem lépett át a küszöbön, hogy megkérdezze: „Dorothy, jól vagy? Mi történt valójában?”
Csak a kis Oliver, a hétéves unokám dugta ki a fejét az üvegajtón néhány perccel később. A gyapjúpulóvere túl nagy volt rá, a szemei tágra nyíltak az értetlenségtől.
– Nagyi? – kérdezte suttogva. – Anya azt mondta, mérges vagy. És mi lesz a kaláccsal? Ugye nem dobtad ki a diós kalácsot?
A szívem összeszorult. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, bevittem volna a konyhába, és odaadtam volna neki a legfinomabb falatokat. De tudtam: ha most engedek, ha Oliver kedvéért meggyújtom a tüzet a sütő alatt, akkor nemcsak magamat árulom el. Akkor megtanítom ennek a kisfiúnak is, hogy a nagymamát bármikor meg lehet alázni, félre lehet lökni a sötétbe, mert a végén úgyis lehajtja a fejét, és kiszolgálja a családot.
